Megfulladok, ölelésed emléke úgy szorít
Virágok hullajtják elnemnyílt szirmaik
Névtelen csillag bújik az éj űrjében
Felnemfedezésre váró, kihúnyó fényében
Évek távlatából sötétjére ébred
Kérdésre kéretlen választ remélve
Nézi, jön-e onnan még sok vagy kevés
Hol sosem volt más, csak
Visszatükröződés
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.