Az idei termés különösen jó volt
Finom, formás gyümölcsök
(Lesz majd szép, testes bor)
Cukrozva eltetted steril üvegekbe
A cuki fajtába, a bébiételesbe
Kis színes vászon szépen rágumizva
Szekrény tetejére felsorakoztatva
Csinos rendben állnak, fogyasztásra készen
Hétköznapra, ünnepre, magányos estékre
Langyos citromos teával az igazán édes.
Kis szalicil azért kellene még annak
Hogy a szép érzések meg ne rohadjanak…
Ezt üzeni neked a szellem a palackból,
„2014 január” címke alól.
Átléptél felettem
S én hiába nem feledtem azt a pár
Napot, órát vagy tán csak percet,
Amikor magadat végre nem rejted
Nem félsz a hidegtől, ha kitakarnak éjjel
Nem látod az éjszakát sem tán vaksötétnek
S nekem sem kell kerülnöm, hogy szemedbe nézzek
Nem kell szégyellnem magam előtt téged,
A képet, amit mutatsz
A gyáva kiskapukat
Az olcsó megoldásokat
A gyerekes bújócskázásokat.
Csak feküdtem mozdulatlan
Önként kiszolgáltatottan
S te rossz álomba riadtan
Önvédelemre keltél.
Nem, nem tapostál belém...
Csak átléptél felettem.
Hazugkönnyedén és álönfeledten
Nem koszolva be magad, sem engem
Tisztán s egyszerűen átléptél felettem.
Egy ismerős felvetésével indult:
"Ha Ádámot teremté az úr, Ádám bordájából lett Éva, gyermekeik Káin és Ábel, Ábelt ugye megölte Káin. Akkor Ábel kit kúrt meg, hogy elszaporodtunk?"
Első válaszom persze az volt, hogy Darwint de aztán belegondoltam a sztoriba, hogy most akkor tényleg Pataki Attilának van igaza és az ufók dobtak le ide egy populációt vagy mi?! Egy kicsit higgadtabban gondolkodó ismerős vetette fel, hogy a beltenyészetből ugye nagy az esély az idióta utódra, aki értelemszerűen életképtelen. Na, az életképesek szaporodtak tovább, a rokoni szálak egyre távolodtak egymástól. Ez így ment több száz generáción át, míg végül eljutottunk napjainkig. Igaz, hogy a rokoni szálak már jó messzire kerültek egymástól, elvileg nem kellene, hogy idióták szülessenek.
Ez eddig oké de itt akkor vissza a sztorihoz és rákérdeznék, hogy akkor Káin megbaszta az anyját?! Nem is értem, hogy ezt a Bibliában miért nem írják le egyértelműen... :D Vagy akkor kit? Esetleg lányaik is születtek, de mivel patriarchális társadalomban élünk, a nő nem ember, tehát nem is vették a listára őket. Szóval inkább valamelyik húgát vagy nővérét lepte meg. Itt azért felvetettem Ödipuszt is de jött egy nagyobb probléma.
Ezt mondja Káin Istennek a gyilkosság után: "Lám, ma elűztél a föld színéről és el kell rejtőznöm előled, hontalan és bujdosó leszek a földön, s bárki, aki rámtalál, megölhet."
Mégis ki, bazmeg?! Apád vagy anyád? Ne idegeljetek!
Továbbolvasás után a helyzet fokozódik: "Kain megismerte feleségét, az fogant, és Hénochot szülte. Várost épített, és azt fiáról Hénochnak nevezte." Na, akkor én kérek elnézést... Ezek szerint Ádám és Éva földi életének idején már éltek máshol, mások... Tehát: valójában vannak a majmoktól származó emberek és a választott nép, aki Isten által teremtetett és aztán leűzetett a majmoktól valók közé??? Mintha ezt sugallná a Biblia de halál komolyan.
”Hénoch fia Irád lett. Irád fia Mechujael, Mechujael fia Metusael, Metusael fia pedig Lámech.
Lámech két feleséget vett. (Na de honnan?! A Tesco-ból??) Az egyiknek Ada volt a neve, a másiké Cilla. Ada a világra hozta Jabalt; ő lett az ősatyja azoknak, akik sátrakban laknak nyájaikkal.
Testvérét Jubalnak hívták, ő lett az ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak.”??? Okkkééé. :D A gitár meg a fuvola tök jó, már megérte…
”Cilla Tubalkainnak adott életet; ő az őse a bronz- és vaskovácsoknak.”
Tehát ez akkor még a bronzkor kezdetén volt???
„Akkor monda Lámekh az ő feleségeinek: Oh Háda és Czilla, hallgassatok szómra, Lámekh feleségei, halljátok beszédem: embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekhért.”
Ez valami közbeszúrt kis erkölcsi tanmese de ne zavarjon meg minket, mert máris kúrnak tovább a következő sorban:
”Ádám pedig ismét ismeré az ő feleségét, és az szűle néki fiat, és nevezé annak nevét Séthnek: mert adott úgymond, énnékem az Isten más magot Ábel helyett, kit megöle Kain. Séthnek is született fia, és nevezé annak nevét Énósnak. Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét.”
Hát a helyükben én is…Gyerekek, hát mi az isten van itt?! A főszerkesztőt remélem, azóta már páros lábbal rúgták ki… :D
"- Te is észrevetted -kérdezte egyszer Sziddhárta-, te is megtanultad a folyótól azt a titkot: hogy az idő nem létezik?
Vászudéva arca mosolyogva felragyogott.
- Igen, Sziddhárta -bólintott-, azt hiszem, arra gondolsz: hogy a folyó egyszerre van ott mindenütt, eredeténél és torkolatánál, a vízesésnél, a révnél, a duzzasztógátnál, a tengerben, fenn a hegyekben, egyszerre mindenütt, s hogy számára csak a jelen létezik, nem ismeri sem a múlt árnyékát, sem a jövő árnyékát. Erre gondolsz?
- Erre -mondta Sziddhárta. - És amikor ezt megtanultam, végigtekintettem az életemen, folyó volt az is, és Sziddhártát, a kisfiút, meg Sziddhártát, az aggastyánt mindmegannyi árnyék választotta csak el egymástól, valóságos válaszfal nem volt közöttük. Még Sziddhárta korábbi születései sem enyésztek el a múltban, halála, a brahmanhoz való visszatérés sem pihen a jövőben. Semmi sem volt, és semmi sem lesz majd; minden van, mindennek van magja, van jelenléte.
Elragadtatással beszélt Sziddhárta, lelke mélyéig boldoggá tette ez a megvilágosodás. Ó, hát nem úgy van-e, hogy minden szenvedés oka csupáncsak az idő, minden önkínzás, félelem oka: az idő. S lám: máris legyőztünk, máris ártalmatlanná tettünk a világon mindent, ami nehéz, ami ellenséges, mihelyt legyőzzük, mihelyt kiiktatjuk gondolatainkból az időt. Elragadtatva beszélt, Vászudéva pedig sugárzó mosollyal nézett rá, és egyetértően bólintott, hallgatagon bólintott, megsimította Sziddhárta vállát, majd ismét a munkája felé fordult."
(Hermann Hesse: Sziddhárta)
Idő. Miért nincs időnk? Gondolkodni, érezni, repülni, zuhanni, élni, meghalni. Tényleg nincs időnk? Mi a fontosabb ezeknél? A jólét? Mi a jólét? A fizikai jólét és a lelki-szellemi jólét mennyiben fedi egymást? Személyes tapasztalataim alapján nagyon keskeny a közös metszet és sok dolgot meg kell élni hozzá. Például szegénységet. Nem olyat, hogy nincs pénzem új telefonra. Hanem hogy nem tudom, mit eszek holnap. Sziddhárta is végigjárja ezeket az utakat, mire a folyóhoz ér és meglátja a lényeget. Volt gazdag, volt szegény és már egyik sem. Volt fiatal, volt öreg, már egyik sem. Volt egyedül, volt társsal, már egyik sincs. Volt boldog, boldogtalan, már ez sem tényező. Az egyetlen, ami van, az a jelen pillanat, se több, se kevesebb. Ez minden.
Az univerzum megvár. :)
Találtam egy érdekes cikket Szendi Gábortól, egy könyvről:
"A hagyományos életformát felváltó fogyasztói társadalom kialakulása az emberi nem alkalmazkodóképességének határait feszegeti. A fejlett civilizáció működési elvei és életfeltételei olyan folyamatos életstresszt jelentenek, amelynek hatására adott pillanatban pszichés tényezők miatt a lakosság kalkulálható hányada munkaképtelen. Ez a WHO agyonidézett becslése szerint 2020-ra a helyzet katasztrófálissá válhat. A pszichoterápiák XX. századi fejlődését az a fokozatosan felismert igény hajtotta, hogy költséghatékony, rövid, tömegesen alkalmazható technikákat dolgozzanak ki. Az utóbbi két évtized agykutatásának szédületes iramú fejlődése lehetővé tette a pszichobiológiai változások követését, s az új felismerések megtermékenyítőleg hatottak a mentális zavarok és készségdeficitek kezelésére. A kognitív neuropszichológia kitört szűken vett területéről, s a magasabb rendű mentális funkciók szabályozórendszereinek feltárását vette célba. A legmodernebb neurobehaviorális technikák ma már arra irányulnak, hogy a kognitív deficitek vagy mentális zavarok mag-deficitjét, vagyis a problémás viselkedést generáló rendszer sérült (alul vagy túlműködő) elemének működését befolyásolja. Depresszióban a kéreg alatti negatív emóciókért felelős struktúrák, pl. amygdala, insula túlműködését, ill. a prefrontális kéreg alulműködését írták le, s a kognitív vagy interperszonális terápiák hatására javuló betegeknél a ventrolaterális és dorsolaterális prefrontális kéreg megnövekedett aktivitása, és az amygdala csökkent működése volt megfigyelhető (áttekinti: Szendi, 2007).
A neurobehaviorális terápiák még az "itt és most"-ot hangsúlyozó kognitív megközelítéseken is túllépnek, azt állítva, hogy pl. a gondolkodási hibák, kóros negatív sémák nem feltétlenül a pszichés élmény, hanem bizonyos mentális funkciók alapjait képező neurális egységek felöl közelítendők meg. Ha pl. valakit azért árasztanak el folyton negatív emóciók, mert a prefrontális gátló rendszerek, amelyek a limbikus rendszer túlműködését hivatottak féken tartani, alulműködnek, akkor a terápia célja a prefrontális funkciók fejlesztése. E nézőpontból egy mentális zavar egyfelől jelent egy neurális rendszerelem problémát, másfelől a deficites működés szubjektív megélését a pszichés és szociális rendszerben.
A tartalmakban, életeseményekben, élményekben gondolkodó ember számára mindez szokatlan, de a neurobehavior terápiák ettől még természetesen működnek. Ha
ha a páciens rávehető, hogy figyelmi feladatokat gyakoroljon depressziója ellen, vagy meggyőzhető arról, hogy egy mondóka monoton ismételgetése oldani fogja depresszióját. Könnyebb helyzetben van az a terapeuta, aki szakértelmét bizonyító papírok, rendelő, praxis birtokában van. Jóval nehezebb helyzetben van az, aki minderről könyvet ír, s egyetlen eszköze depressziós olvasója meggyőzésére a leírt szavak. Arline B. Curtiss kísérlete ezért is figyelemre méltó.
A szerző nem traktálja olvasóit a neuroscience legújabb eredményeivel, csupán egy egyszerű, jól érthető sémát ír le. Az elme evolúciós értelemben egy kifinomult védekező rendszer, amely jobb alkalmazkodást tesz lehetővé a világban. Az ősagy, vagyis a kéreg alatti struktúrák ősi mechanizmusokat szolgálnak, s ide lokalizálható a STOP rendszer, amely veszélyesnek minősíti a dolgokat és negatív emóciókat gerjesztve gátolja a cselekvést. A neokortex feladata kordában tartani és célszerűen felhasználni a kéreg alatti rendszer üzeneteit, parancsait. Ha ez a felülszabályozás csődöt mond, akkor alakul ki a depresszió. A cél: ismét aktiválni a neokortexet. Mivel az agy működése, sőt szerkezete is módosul az elme működése által, a cél az, hogy öngenerálta pszichés élményeken keresztül módosítsuk agyunk működési dinamikáját, erősítsük fel a kérgi kontrolt. A szokásos hasonlat, hogy az elme a szoftver, az agy a hardver, azért sántít, mert az elme változása egyben az agy változása is, vagyis szoftver és hardver nem állítható szembe egymással. Az agy biokémiája rossz hangulatot teremthet, de az önindította pozitív átértelmezés egyben módosítja a biokémiai miliőt is. Curtiss persze nem agykutató, de olvasói sem kíváncsiak a finom részletekre. Ha valaki a pszichoterápiák neurobiológiai hatásaira kíváncsi (lásd. Szendi, 2007), ez a könyv nem fogja kielégíteni. Nem ez a szerző célja.
Mint Curtiss leírja, "gyakorló" depressziós volt, s saját bőrén tapasztalta meg, mi az a depresszió és hogyan lehet leküzdeni. Mint korábbi könyvének címe is utal rá, a depresszió egy választás. Mi magunk utasítjuk agyunkat arra, hogy depressziós legyen, mondja. A kérdés, hogyan? Hiszen, ha tudjuk, hogyan csináljuk, onnantól tudjuk nem csinálni.
A könyv, mint egy igazi önsegítő könyv, szájbarágós, de ezt olvasmányosan teszi. Mindig új és új metaforát alkot, mindig új szempontból elemzi a kérdést. Mert akárhogy is nézzük, bármennyire is mellékes lehetne az élmény a depresszió leküzdésében, nélkülözhetetlen a módszer elsajátításában. Egy bizonyos intellektus fölött az embereknek már nem elég, hogy "csináld és higgy nekem". Hiszen már annyiszor hittünk és csalódtunk. Az emberek érteni is akarják, ami történik velük, hiszen egy depressziósnak talán éppen az a meghatározó létélménye, hogy vele mindig csak történnek a dolgok, de nincs hatalma fölöttük. Curtiss arról győzi meg az olvasót, hogy minden élmény választás. Az emberek azt hiszik, hangulatuk csak visszatükrözése a külvilágnak, csupán passzív elszenvedői annak, ami történik körülöttük és velük. Curtiss szerint mindez aktív választás kérdése és választhatunk másként is. Ha eddzük egy izmunkat, az erősödik. Ha gyakorlunk egy gondolatot, az dominánssá válik. Ha negatív gondolatokra "gyúrunk", azok lesznek habituális jellemzőink. Az évekig gyakorolt depresszív gondolatok automatikussá válnak. És ami sok terápia kudarca, hogy nem elég tudni, hogyan kell súlyt emelgetni, emelgetni is kell, ha azt akarjuk, hogy erősödjön az izom. Vagyis nem elég tudni, hogy gondolataink okozzák a depressziót, be is kell gyakorolni a gondolatok módosítását.
Curtiss számtalan módon körbejárja, hogyan is tesszük magunkat depresszióssá. A könyv telis tele van olyan metaforákkal, megközelítésekkel, amelyek mind terapeuták, mind "gyakorló depressziósok" számára nagyon megtermékenyítőek.
A depresszió diagnózis önbeteljesítő: ha depressziósnak nevezzük magunkat, azzá is válunk. Ha depressziósként definiáljuk magunkat, semmivel nem tartunk előrébb, csupán egyre depressziósabbakká válunk attól a gondolattól, hogy depressziósak vagyunk.
A szerző a genuin élmény fogalmát fogalmazza újra, amikor a MOST-ban élést hangsúlyozza. A vészreakcióinkat és félelmeinket nem a realitás, hanem a gondolataink szokták kiváltani. Nem veszélyben szoktunk lenni, hanem veszélyt gondolunk. Ennek legnyilvánvalóbb példája, amikor valaki úgy depressziós, hogy tulajdonképpen nincs oka rá. Meg kell értenünk tehát, hogyan gondolkodunk, mert különben nem értjük, hogyan tesszük magunkat depresszióssá.
Az első gond, hogy az emberek keverik a gondolatokat és az érzéseket. Az érzések és gondolatok dörömbölnek a tudat ajtaján, hogy érezzük őket és gondoljuk őket. E folyamatban az "ez csak egy érzés", pl. a "rossz kedvem van" érzés gondolattá formálódik, pl. "nyilván az életem sivársága miatt van rosszkedvem", s a gondolat pedig már ténynek tűnik, mintha a realitást neveztük volna nevén. Amikor az ember a "sorsán" rágódik, valójában a múltat teszi jelenné, s így lesz a depresszió a jelenben élés ellentéte. Sok depressziós arról számol be, hogy naponta órákat tölt azzal, hogy viaskodik negatív gondolataival. Valójában ez a probléma, a viaskodás maga. Ha nem érezné és gondolná azt, amitől szenved, hanem mást gondolna és érezne, akkor egy csapásra megszűnne a probléma. A probléma, hogy saját érzéseinket és gondolatainkat nem érzésekként és gondolatokként éljük meg, hanem tényként. Ha valamit gondolunk, azt hisszük, azért gondoljuk, mert azt gondolnunk kell. Abban reménykedünk, hogy majd egy nap már nem gondolunk "ilyeneket". Hogy majd történik valami, és onnantól már nem "kell" ezt vagy ilyesmit gondolnunk. Pedig a gondolatok gondolása esetleges. Ahogy Curtiss írja: az érzések/gondolatok csak adatok, nem parancsok! Valójában egy gondolat kapcsán mindig az a kérdés: miért is gondolom én ezt, vagy még tovább menve, akarom-e én ezt gondolni, mikor gondolhatnék mást is. Ha tényként kezeljük gondolatainkat, nem gondolni őket olyan lenne, mintha nem akarnánk tudomást venni a tényekről. De ha a gondolatok esetleges és sokszor önkényes dolgok, nyugodtan választhatjuk azt, hogy nem gondoljuk őket. A gondolatok nem veszélyesek. Ha nem gondoljuk őket, nem is léteznek!
Minden gondolat egy utasítás az agynak, minden gondolat átrendezi kicsit a működést. Mivel minden gondolatnak meg van az asszociációs köre, az agy adott gondolathoz kapcsolódó memórianyomokat kezd aktiválni. Ha valami rosszat gondolunk, aktiválódnak a rossz emlékek és gondolatok. Ha másra gondolunk, pl. jó vagy semleges dologra, akkor az agyunk is áthangolja magát. A begyakorolt pályák könnyen aktválódnak, legyen az negatív, vagy pozitív. Pesszimizmus és optimizmus két begyakorolt gondolatkör. A depresszió azért ciklikus, visszatérő, mert időnként a depresszív gondolatkört megszakítják élmények, események. Ám aztán visszatérünk egy depresszív gondolathoz, és máris nyakig ülünk megint a depresszióban. A jó hír, hogy ha gondolhatunk rosszat, gondolhatunk jót is. Nem vagyunk kiszolgáltatva saját gondolatainknak, hiszen azokat mi magunk gondoljuk.
Curtiss e ponton bevezeti a passzív és az irányított gondolkodás fogalmát. Az agy - tetszik-nem tetszik - folyamatosan dolgozik. A passzív gondolkodás automatikus, külső és belső ingerek keltette asszociációkon kalandozik a tudatunk. Passzív gondolkodás az álmodozás is, de passzív gondolkodás a destruktív, önemésztő, automatikus negatív gondolatok gerjesztése is. A depressziós ember jellemző vonása az egyre negatívabb, egyre katasztrofálisabb gondolatról gondolatra való sodródás. Az aktív, célra irányuló gondolkodásban mi magunk jelöljük ki gondolkodásunk tárgyát és irányát. Az irányított gondolkodás lehetetlenné teszi, hogy a depresszióra jellemző kétségbeejtő, önemésztő gondolatokkal foglalkozzunk, mivel agyunk egyszerre egyidőben egy gondolattal tud foglalkozni. Sokan ostobaságnak gondolják, hogy a bútorszövet mintázatának tüzetes megfigyelése megoldaná a depressziót, pedig bármi, ami leköti az agy figyelmi kapacitását, egy időre kikapcsolja a negatív gondolatokat. Sokan valami hiábavaló menekülésnek érzik, amikor ideig-óráig "lekötik" magukat, s egy érdekes tevékenység, beszélgetés, tv-műsor alatt "elfelejtik" depressziójukat, mert hisz aztán az újra rájuk tör. E felfogás azt sugallja, hogy a depresszió valami folyamatos állapot, amely akkor is jelen van, amikor éppen mással foglalkozunk. Curtiss szerint azonban, ha mással foglalkozunk, akkor éppen nem vagyunk depressziósak, hiszen a depresszió az, amikor depresszív gondolataink vannak, s később a depresszió nem "visszatér", hanem újra hagyjuk, hogy a passzív negatív gondolkodás eluralkodjon rajtunk.
Mégis, miért van az, hogy egyesek depressziósak, vagy "hajlamosak" a depresszióra, míg mások nem? Az agy a használata során folyamatosan átalakul, ezt igazolják az agyi plaszticitást igazoló vizsgálatok, de a napi tapasztalat is. Hiszen, ha megtanulunk valamit, ez egyben át is alakítja agyunkat. Akik nem depressziósak, azok megtanulták, hogy folyamatosan kikapcsolják depresszív gondolataikat, míg mások különböző hatásokra abban tettek szert nagy gyakorlatra, hogyan gondolkodjanak negatívan. (Martin Seligman vizsgálatai is azt igazolják, hogy a depresszióra a pesszimista gondolkodási stílus hajlamosít a leginkább.) Ha valaki szerelmes, azzal kel és azzal fekszik, állandóan a másik jár az eszében. Agya "rászokik" erre, vagyis viszonylag stabil neuronális mintázat alakul ki, amely tudatban tartja folyamatosan a szeretett személyt. Pontosan ez történik depresszióban is, csak negatív gondolatkörrel; kialakul egy könnyen aktiválható neuronális mintázat, pályarendszer, amely a depresszív gondolatokat állandóan aktívan tartja. E tekintetben a depresszió nem mentális betegség, hanem "rossz szokás". Maga a depresszió kifejezés tulajdonképpen egy paradox fogalom. Mert a depresszió okozza a negatív gondolatokat, vagy a negatív gondolatok a depressziót? A megoldás: egyik sem okozza a másikat, hanem a depresszió maga a negatív gondolkodás. Az aktív gondolkodás jelent kitörést ebből, s erre bárki képes. Ha az aktív gondolati megküzdés állandósul, egyfajta önszabályozás alakul ki.
A brainswitch vagyis "agyi átkapcsolás" lényege, hogy egy aktív akarati aktussal arra késztetjük a tudatot, hogy az általunk kívánt dologgal kösse le magát. A brainswitch lényege, hogy valami mechanikus, különösebb mentális erőfeszítést sem igénylő, de a tudatot lekötő aktivitásba kezdjünk. Pl. dúdoljunk egy dalocskát, tanulmányozzuk a bútorszövetet, vágjuk a fát, takarítsunk, stb. A brainswitch ereje nem a gondolt gondolat zsenialitásában rejlik, hanem abban, hogy tudatosan, folyamatosan ismételgetünk egy gondolatot, amely kikapcsolja az automatikus depresszív gondolatokat. Curtiss azt javasolja, legyen egy "mondóka készletünk", amelynek elemeit váltogatva alkalmazzuk. Az önsegítő könyvek örök problémája, hogy az emberek elolvassák, megértik, majd nem történik semmi. Ez azért van, mert csak megértik, de nem követik a leírtakat. Ha valaki nem gyakorolja folyamatosan az aktív, önirányította gondolkodást, ha nem hajtogatja mondókáit, akkor törvényszerű, hogy gondolkodását újra és újra megszállják a negatív ideák.
A könyv itt akár be is fejeződhetne. A szerző azonban fontosnak tartja, hogy olvasói egyfajta filozófiával vérteződjenek fel a depresszióról, életről, létezésről való gondolkodásukhoz. A depresszió, mondja Curtiss, nem csupán egy érzés és egy gondolkodásmód, hanem egy viselkedésmód is. A depresszió egy passzív, reaktív, félelem vezérelte viselkedés, aminek az ellentéte a proaktív, motivált, célra irányuló cselekvés. Mint ilyen, döntést és kockázatot jelent. Nem vagyunk a körülmények áldozatai, csak ha passzívan hagyjuk, hogy hassanak ránk a körülmények. A depresszió egy választás: percről-percre a passzív gondolkodást, a reaktív viselkedést választjuk az irányított gondolkodás és a proaktív viselkedés helyett. Fontos rádöbbennünk arra, hogy a depresszió nem betegség, hanem viselkedésmód, mondja Curtiss. Tegyük hozzá, a depresszió betegségfelfogásának és gyógyszeres kezelésének egyik ismert problémája, hogy az amúgy is a passzivitástól szenvedő embert még mélyebb passzivitásba taszítja, s arra bíztatja, hogy külső erőktől várja a jobbulást. Mivel a depressziót mi "csináljuk", mi is tudjuk csak megszüntetni. Kitörni a depresszióból nem könnyű, de egy ponton rá kell ébrednie mindenkinek, hogy nincs más választása. A legfőbb nehézség a motivációhiány. Curtiss szerint ez azonban valójában a totális tehetetlenségbe vetett hit eredménye. Ez a tanult tehetetlenség. Ez azonban csak egy érzés és gondolat, nem pedig valódi cselekvésképtelenség. Ha a brainswitch segítségével egy másik gondolatot választunk, legyen az egy mondóka, vagy egy egyszerű cselekvési terv, a tehetetlenség elillan. Mindennapos tapasztalat ez, hogy még a legdepressziósabb ember is - ha rövid időre - de képes kilépni depressziójából. Már pedig, ha valaki rövid időre ki tud szakadni, birtokában van a képességnek, amit egyszerűen csak ismételten alkalmazni kell, állítja Curtiss.
A könyv második felét gyakorlatok alkotják. Curtiss az egyes gyakorlatokat típusokba sorolja, természetesen az egyes csoportok közt nincs mindig éles határ.
I. Az agyi átkapcsolásos
gyakorlatok lényege a tudat lekötése. Ezt a célt szolgálják a mondókák, de az egyszerű aktivitások erőltetése is. Mindig csak a következő percre kell koncentrálni, és mindig új feladatokat kitűzni. Aki célirányosan cselekszik, nem tud ezzel egyidőben depressziós is lenni!
Gyakorlatok:
1, válaszunk egy mondókát, és amikor úgy érezzük, rossz gondolataink vannak, vagy szorongunk, kezdjük el végtelenített magnószalagként mondogatni magunkban a mondókát
2, Ugyanezt megtehetjük az "igen" szóval, vagy a "Napról-napra egyre jobban és jobban vagyok" coue-i mondat ismételgetésével. Hozzáteszem, ez a második gyakorlat igényli, hogy mindezt átéléssel tegyük, amennyire csak lehet.
3, Cselekedni és cselekedni. Akár van kedvünk, akár nincs (miért kéne, hogy legyen?), apró tevékenységeket folytassunk. Alkalmazhatjuk azt a trükköt is, hogy azt mondjuk magunkban: ó, mielőtt leteperne a depresszió, még megcsinálom ezt vagy azt. Megtapasztalhatjuk, hogy a "depressziót" késleltetni tudjuk, s egy nap addig-addig késleltetjük, míg már nincs is. (Egyébként is, minden tünetnél kipróbálhatjuk: amikor már azt hisszük, nem bírjuk tovább, próbáljuk még ki, onnantól meddig bírjuk. Meg fogunk lepődni.)
II. Az irányított gondolkodási
feladatok tulajdonképpen vizualizációs gyakorlatok, melyek tartalmukban a depresszív állapot kikezdését is célozzák egyben. A cél: eltávolodni a depressziótól, úgy tekinteni, mint egy állapotot, nem mint a létezés módját.
Gyakorlatok
1, Képzeljük el a gondolatainkat, amint jönnek ki a fejünkből, mint valami nyomtatóból, és bekerülnek egy iratmegsemmisítőbe, melynek másik oldalán csíkokban, vagy konfettiként hullanak alá. A szél szerteszórja mind.
2, A következő feladat: mindig koncentráljunk csak a következő feladatig, apró célig. (Ahogy a fájós lábú ember mindig csak a következő sarokig akar eljutni, majd ott újra a következő sarokig. Valaki a minap elmesélte azt, hogy vettek egy cipőszekrényt, majd az illető az összeszerelési rajz "ilyen lesz" oldalától megrémült, hogy nem tudja majd összerakni. A másik is úgy látta, hogy nemfog ez menni, de aztán azt javasolta, kövessék az egymást követő ábrákat az összeszerelési útmutatón, s mindig csak azt csinálják, ami a következő lépés. Hamarosan ott állt összeszerelve a szekrényke.)
3, Vegyünk egy talizmánt. Ahányszor bajban vagyunk, vegyük elő (vagy lógjon a nyakunkban), és erről eszünkbe jut, hogy bármikor választhatjuk azt, hogy nem vagyunk depressziósak, hogy választhatjuk a cselekvést, az aktív gondolkodást, vagy lemondhatunk arról, hogy állandóan hogylétünket vizsgálgatnánk.
4, A legértelmetlenebb dolog azon gondolkodni, mennyire vagyunk "rosszul". Ahelyett, hogy ennek különféle szinonimáit ragoznánk, választhatjuk azt, hogy mindent átalakítunk coue-i mondatokká: nem azt mondjuk, hogy a dolgok rosszul mennek, hanem azt, hogy "A dolgok napról-napra egyre jobban mennek", "Napról-napra egyre több dolgot oldok meg", stb.
5, képzeljük el, hogy egy rokonszenves, ismerős, de "depressziós" ember ül a pszichológusnál, s mi látjuk őket. A pszichológus hozzánk fordul: Mit gondol, mire gondol most ő? , mutat a vele szemben ülő páciensre. "Arra gondol, hogy szomorú", feleljük mi. "És tudna valami másra is gondolni?", kérdezi a pszichológus. "Tudna.", feleljük, és látjuk, amint az illető éppen úgy dönt, hogy most nem a depressziójára fog gondolni, hanem valami másra.
6, Játsszuk el! Nem tud relaxálni? Játssza el! Nem tud nevetni? Akkor csak csináljon úgy, mintha nevetne. Sok dolgot azért nem tudunk csinálni, mert úgy érezzük, érzelmi állapotukkal ellentétes volna. De ha imitáljuk a kívánt viselkedést, mintha olyan állapotban lennénk, agyunk a viselkedéshez fogja igazítani lelkiállapotunkat. Akit sikerül megnevettetni, az tényleg jókedvű lesz.
7, Ne feledje: agya mindent hall! Ha valamit borzalmasnak nevezünk, halljuk, és magunk is elhisszük. Ha valamire azt mondjuk, "csak kibírom valahogy", akkor ezt is hallja agyunk, és tényleg kibírjuk.
III. A mágikus gondolkodási gyakorlatok
őstípusa Emil Coue híres "Minden nap, minden módon egyre jobban és jobban és jobban leszek".
Gyakorlatok
1, Képzeljen el egy segítőt: sok híres alkotó ült le nap mint nap írni könyvét úgy, hogy háta mögött ott érezte Dickens vagy Shakespeare néma, bátorító alakját. Hogy van egy támogatónk, ezt az érzést mindenki átélte már életében, talán egy anyuka, a szerelmes, a kedves tanárunk személyében. De amikor ezt az élményt megengedtük magunknak, akkor is csak egy illúzió volt, mégis segített. Miért ne teremthetnénk mi magunknak egy bölcs öreget, egy társat, bárkit, akinek néma, fantázia-jelenléte segítene nekünk. Sok embert az vezetett akár hősi tettek végrehajtására is, hogy elképzelte az emberiséget, a hazáját, stb., hogy azok majd milyen hálával gondolnak rá.
2, Időzáras doboz: tegyük aggodalmunkat egy időzára dobozba, amelyet mondjuk csak egy óra múlva lehet kinyitni. (Azt is megtehetjük, hogy jó nagy betűkkel ráírjuk aggodalmunkat egy papírra, amit aztán szép komótosan elégetünk, s figyeljük, ahogy a lángok martaléka lesz az "aggodalmunk". Vagy csináljunk belőle papírrepülőt és dobjuk ki az ablakon. Dobjuk le gombóccá gyűrve a Dunába, húzzuk le a wc-n.)
IV. Az én-tudatosító
gyakorlatok célja az én és a depresszív állapot elkülönítése, vagyis az én megfigyelői státuszának hangsúlyozása. A másik fontos aspektusa ezeknek a gyakorlatoknak az itt és most megtapasztalása, az én helyett a világra figyelni. Curtiss szerint ezek "haladó" gyakorlatok, nem szerencsés ezzel kezdeni. Rávezető gyakorlatként javasolja különböző átélések megfigyelését, melynek során az ember begyakorolhatja egy élmény elidegenítését. Ez furcsa lehet egy szakembernek, aki éppen az élménnyel való azonosságot tekinti elérendő célnak. Azonban a depresszió esetén éppen az a probléma, hogy az élménnyel való azonosulás bénítólag hat.
Gyakorlatok
1, "Nem én aggódok, csupán megfigyelem aggódásomat." "Nem vagyok azonos a fájdalmammal, csupán megfigyelem azt."
2, Együnk meg egy almát, figyelve, milyen először beleharapni, majd minden egyes harapás minden ízét éljük át.
3, Ürítsük ki elménket: képzeljük el elménket, mint egy szemetest, amely tele van hulladékkal -gondolatokkal, képekkel, emlékekkel. Megérkezik egy szemeteskocsi, és mi elkezdjük feldobálni az összes "szemetet", amíg ki nem ürül az elménk.
4, Miért éltünk? Képzeljük csak el, hogy halálos ágyunkon fekszünk, csend van és nyugalom. Már csak perceink vannak hátra. Mi volt igazán fontos az életünkben, amiért érdemes volt élni? Amit jó, hogy megtettünk? És mi a helyzet azzal a sok-sok félelemmel, szorongással, amit éreztünk nap mint nap? Szükség volt rá? Teremtettek valamit, amire most jó visszagondolni? Fontosak voltak egyáltalán? Szükség volt rájuk egyáltalán?
5, (Nem Curtiss gyakorlata, de nekem kedvencem): Gondoljon a következő percre, órára, napra úgy, hogy ezzel a perccel, órával, nappal kezdődik élete hátralevő része. Még bármi lehet, még bármit tehet. Hiszen a következő perc, óra, nap még nem dőlt el!
V. Az anti-stressz gyakorlatok
célja a stresszelő gondolatok és érzések "lekezelése", kezdve a légzéskontroltól az irányított képzeleti képekig.
Gyakorlatok
1, Törjük össze a kőarcot: Abraham Lincoln egyszer azt mondta, senki nem felel azért, hogy néz az arca 40 éves koráig: ez veleszületett dolog. De utána ez az arc az, amilyenné tesszük. Tehát szakítsunk egy kis időt magunkra, bárhol is vagyunk, s figyeljük meg a feszültségeket arcunkon, lazítsuk el a feszes izmokat, majd lassan mosolyodjunk el. Nem kell széles mosoly, csak amolyan belső mosoly.
2, Lazítsunk. Bárhol is vagyunk, vegyük sorjában testr5eészeinket, izmainkat, és lazítsuk el, amennyire csak tudjuk. Tanuljunk meg tudatosan figyelni erre, hogy minél gyakrabban lazítsuk el magunkat.
3, Írja össze, mi mindent kéne csinálnia aznap. Aztán egyszerűen húzzon ki egy (kettő, három
) tételt a listából.
4, Bármilyen terv jobb, mintha semmilyen terv nincs: Olykor agyonnyom minket a ránk váró feladat súlya. Daraboljuk fel. Legyünk "korlátoltak", és csak gondoljunk a következő apró lépésre, amit a végrehajtás érdekében meg kell vagy meg tudunk tenni. Tegyük meg. Aztán akkor kezdjük újra, hasítsunk le megint egy kis darabkát a nyomasztó nagy feladatból, és oldjuk meg azt is. Majd csak lesz valami ebből.
A következő gyakorlatcsoport az énre irányuló figyelmet fordítja a világ és többi ember felé, majd vannak önfejlesztő, s végül az álmatlanság kezelésére szolgáló gyakorlatok.
A sok-sok gyakorlat (itt csak csekélyke töredékét idéztem) rendkívül hasznos lehet "gyakorló" depressziósoknak és terapeutáknak egyaránt. Némelyik talán mesterkéltnek hat, mások evidenciák, de igen sok kidolgozott kreatív ötlet is szerepel közöttük.
A könyv erénye és gyengéje a hossza. Szinte érződik, hogy a szerző szíve szerint soha nem fejezte volna be, hiszen nap mint nap új ötletei támadnak, így a könyv rengeteg érdekes gondolatot, megfogalmazást ad. Az a típusú könyv, amit az ember nem elolvas, hanem újra és újra elővesz, felüt valahol, beleolvas, és továbbgondolja megtermékenyítő szemléletét. Elméleti és Gyakorlati részre való felosztása különösen jól használhatóvá teszi mind laikusok, mind szakemberek számára. Jó lenne magyarul kiadni. Ha volna rá vállalkozó!"
Curtiss azt javasolja, legyen egy "mondóka készletünk" mint "brainswitch", gyakorlatilag ez olyan, mint a mantra. Szerintem nem feltétlenül kell mondókázni, nem mindenki tud és akar hinni egy ilyen szinten egyszerű, mondhatni primitív módszerben. De az agy zsizsegését kikapcsolandó sok jó dolog van, nekem például a jóga nagyon bevált. És a pozitív pályák is olyanok, hogy már maga a tevékenység gondolata is -placebo jelleggel- hangulatjavító.
De ami a legfontosabb szerintem, hogy végre (oké, 2006-os könyv de én csak most hallottam róla) valaki kimondja, hogy a depresszió nem betegség, nincs olyan, hogy depressziós beteg. Berögzült negatív gondolkodásmódok vannak, ez nem szervi baj! Dönthetünk máshogy, bármikor és mindig!
Szerintem a mai "modern", fogyasztói társadalom diktálta életforma miatt a mélytudatunk folyamatos hiányt érez és ezt próbáljuk betölteni különböző dolgokkal. Mivel a külvilág sajnos sok esetben nem pozitív élményekkel áraszt el minket, ezért sokkal könnyebb észrevenni a negatív dolgokat és megtölteni vele magunkat. Ezért is tud olyan mélyre ágyazódni a depresszív hangulat, mert azt nagyon könnyű naponta etetni, tele van a világ tápanyagban dús szörnyűségekkel. De azokon is csak aktív, tudatos gondolkodással lehet változtatni, mert lehet, még ha lassan is. A saját lelkem szörnyűségeivel kell kezdeni, kemény meló. De nem jobban megéri egy kis jó elültetése, mint a nagy szar továbbgörgetése? Hát százszor inkább próbálkozok hiába, százszor röhögjenek ki a butaságomért, mint hogy beletörődjek és elfogadjam szükségszerűségnek a világ szörnyűségeit. Inkább a naiv idealizmusba bukom bele, mint hogy elemésszem magam a passzív keserűségben, mert abból biztosan nem jön ki semmi jó.
Agyátkapcsolás.
A monomániás és felesleges kattogásokat átkapcsolni tudatos, konstruktív gondolkodásra, önreflexió segítségével. Önfigyelem. (Nem önfegyelem.) Tulajdonképpen ez a színészi feladatok lényege is, hogy ezt kell tudni tudatosan szabályozni, a belső kattogást és a külső tudatosságot, úgy, mint egy keverőpulton. Ezért elengedhetetlen a "civil" személyiségfejlődés egy előadóművész szakmai fejlődéséhez. A színész valódi munkaeszköze az elméje és annak az állapotától és fejlettségi szintjétől függ a színpadi létezése és teljesítménye is. Tehát egy színész nem engedheti meg magának, hogy ne törekedjen a folyamatos tudatosságra, ennélfogva az "értelmiségi depresszió"-ban tocsogás a szakmai alázat ellen megy. Aki depressziózik, abban nincs alázat. Az nem koncentrál a valódi feladataira. Nem figyel. Valójában szarik az egészre. Ez nagyon érdekes, mert közben nyilván nem így éreztem én sem. De utólag már látom, hogy gyakorlatilag gőgösen kikértem magamnak a jól levést. :)
"A lenézett, "agyatlan" medúzák némi tekintélyre kezdenek szert tenni. A legújabb kutatások ugyanis kimutatták, hogy e látszatra oly szerény szervezetek sokkal összetettebb, összerendezett cselekvésre képesek, mint hittük. A tudósok újabban nem a struktúra, hanem a funkció felől kezdik definiálni az "agyat", és ekkor a medúzák elegánsabb státuszba kerülhetnek.
Ősi faj
A "zsákszerű", kocsonyás medúzák 600-700 millió évvel jelentek meg bolygónkon, vagyis kétszer olyan régen, mint az első csontos halak vagy a rovarok, valamint háromszor idősebbek, mint a legkorábbi dinoszauruszok. - A medúzák a legrégebbi soksejtű szervezetek a világon – hangsúlyozza David J. Albert, a Roscoe Bay Tengerbiológiai Laboratórium (Vancouver) medúzaszakértője.
A gerincesek előítéletei akadályozták elismerésüket
Tisztes koruk ellenére a medúzák túl egyszerűnek tűntek, alig látták többnek őket valamiféle agyatlan, megkocsonyásodott protoplazmánál – elvégre hol is van a feje, a szíve, vajon melyik az eleje és a háta, és miként érvényesül esetében a bilaterális (kétoldali) szimmetria? Következésképpen a legutóbbi időkig érdemtelenül mellőzte vagy félreértette a tudomány a medúzákat. Új kutatások azonban bebizonyították, hogy a látszatnál sokkal összetettebb lényekről van szó. Anders Garm, a Koppenhágai Egyetem kutatója kollégáival a Current Biology című folyóiratban például a medúzák elképesztő látórendszeréről számolt be. Mint kiderült, a "szimpla" lényeknél 24 szemből álló interaktív rendszer fejlődött ki. A szemek 4 különböző típusba sorolhatók, amelyek közül kettő nagyon is emlékeztet az emberi szemre, és e bonyolult látórendszernek köszönhetően a medúzák tapasztalt tengerészként navigálnak a vizek mélyén.
A gerinctelenség még nem káosz
Richard A. Satterlie, az Észak-Karolinai Egyetem professzora a Journal of Experimental Biology című folyóiratban megkérdőjelezi azt az általánosan elfogadott elméletet, amely szerint a medúzák híján vannak olyasféle struktúrának, amely a központi idegrendszerre emlékeztetne. – A neuronok eloszlása a medúzák esetében sokkal diffúzabb (szétszórtabb), mint ezt az aggyal és gerincvelővel rendelkező állatoknál megszokhattuk, ám elrendezésüket aligha tekinthetjük véletlenszerűnek, kaotikusnak – jegyezte meg. Közlése szerint a medúzák idegsejtjeinek és a neuronok működésének vizsgálata kiderítette, hogy azok bizonyos helyeken csoportosulnak, meghatározott struktúrát alkotva, amelyek integráló központokként működnek. E centrumokba érkezik a külvilágról "tudósító" szenzorikus információ, amelyet itt "fordítanak le" megfelelő válaszokká.
- A medúzák távolról sem olyan egyszerűek, mint hisszük, és teljességgel hibás az a felfogás, miszerint híján vannak a központi idegrendszernek – emelte ki a professzor.
Nem puszta reflexek
David J. Albert kanadai tengerbiológus még ennél is messzebb ment, mondván: méltányos lenne elismerni, hogy a medúzák igenis rendelkeznek aggyal.
A szakértő hosszú éveken át tanulmányozta a Roscoe-öbölben honos fülesmedúzák (Aurelia aurita) populációját. Vizsgálódásait a lehető legegyszerűbb kérdéssel kezdte: miként maradhat meg a medúzaállomány az öbölben a hatalmas vízmennyiséget megmozgató árapály-rendszer ellenére? A medúzáknak a planktonhoz hasonlatosan passzívan kellene ki-be sodródniuk a vízzel. Akkor vajon miért nem mossák ki a medúzákat a nyílt vizekre a hullámok?
A vizsgálatok kiderítették, hogy a medúzák semmiképp sem passzívak: az apálykor, amikor a tenger visszavonul, a mélybe buknak le, és a csendesebb vízrétegekben várják ki a veszély elmúltát.
A tengerbiológus kutatásai szerint a medúzák a víz sótartalmát is képesek "mérni". Így elkerülhetik a hó olvadásakor az öbölbe beömlő édesvízi folyamokat, ismét csak a mélyben keresve menedéket, ahol kellően sós a víz. Ráadásul e "kocsonyás" lények képesek megkülönböztetni a "baráti" medúzákat a veszélyt jelentő ragadozó medúzáktól.
- Ezek nem puszta reflexek, hanem viselkedés, amely egyfajta agyi funkciókat feltételez. Hiszen mivel is foglalkozik az agy? Kontrollálja a viselkedést – magyarázta Albert, aki a Neuroscience című folyóiratban megjelentetett tanulmányában ismertette eredményeit.
Nagy túlélők: a változatosság élteti a fajt
A medúzák egyaránt megtalálhatók a nyílt óceánban, ahogy a lagúnákban, de némelyek az édesvízben is elboldogulnak. Kevés oxigént igényelnek, így remekül elvannak olyan szennyezett vizekben, ahol más tengeri életformák nem képesek megélni.
Nagy túlélők, átvészelték az élővilág öt kihalási eseményét.
A felnőtt medúzák testmérete igen különböző. Akadnak köztük parányiak, mint az alig körömnyi nagyságú irukandzsi, amely Ausztrália keleti partjainál honos, és az összes medúzafaj közül az eddig ismert legerősebb mérget juttatja áldozatába. Vannak hatalmas méretűek is, mint a szakállas medúza (Cyanea capillata), amelynél a harang átmérője eléri a 2,5-3 métert.
Eltérő a külső megjelenésük is. Némelyek dobogó szívre vagy gombára hasonlítanak, de vannak napernyőre emlékeztetők, miként elegáns kalapot formázók is. Az összes medúza ragadozó, planktonokkal, apró rákocskákkal, kisebb halakkal táplálkozik. A táplálék bevitelére és a salakanyag ürítésére egyetlen testnyílás, az űrbél szolgál. Akadnak közöttük passzív vadászok, amelyek karjaikkal vizet áramoltatnak szájnyílásuk felé, beszippantják és kiszűrik a táplálékot. Egyes fajok viszont aktív vadászok, a csalánsejteket tartalmazó tapogatóikkal megmérgezve áldozataikat. Az általuk termelt idegmérgek sokszor elég erősek ahhoz, hogy nagy testű állatokat vagy akár az embert is megöljék – vagyis olyan áldozatokat ejtsenek, amelyeket még véletlenül sem szándékoznak megenni."
fotó: Derek Koats, Thorner Hof
Érdekes kérdéseket vet fel ez. Vajon csak az agy mint szerv határozza meg a tudatos létezésünket? Az agy és az elme mennyiben fedik le egymást? Mennyiben függ a tudatalattink az agyunktól és milyen mértékben befolyásol? Hol születik a gondolat? Az agyban vagy ott már csak lecsapódik?
Kidobósozás közben:
- Meghaltál! Álljál ki!
- Nem!
- De meghaltál, ki kell állnod!
- Nem érdekel!
- De meghaltál! Láttam!
- Nem!
To be, or not to be: that is the question:
Whether 'tis nobler in the mind to suffer
The slings and arrows of outrageous fortune,
Or to take arms against a sea of troubles,
And by opposing end them? To die: to sleep;
No more; and by a sleep to say we end
The heart-ache and the thousand natural shocks
That flesh is heir to, 'tis a consummation
Devoutly to be wish'd. To die, to sleep;
To sleep: perchance to dream: ay, there's the rub;
For in that sleep of death what dreams may come
When we have shuffled off this mortal coil,
Must give us pause: there's the respect
That makes calamity of so long life;
For who would bear the whips and scorns of time,
The oppressor's wrong, the proud man's contumely,
The pangs of despised love, the law's delay,
The insolence of office and the spurns
That patient merit of the unworthy takes,
When he himself might his quietus make
With a bare bodkin? who would fardels bear,
To grunt and sweat under a weary life,
But that the dread of something after death,
The undiscover'd country from whose bourn
No traveller returns, puzzles the will
And makes us rather bear those ills we have
Than fly to others that we know not of?
Thus conscience does make cowards of us all;
And thus the native hue of resolution
Is sicklied o'er with the pale cast of thought,
And enterprises of great pith and moment
With this regard their currents turn awry,
And lose the name of action.--Soft you now!
The fair Ophelia! Nymph, in thy orisons
Be all my sins remember'd.
Én bevallom, most értettem meg vagy legalábbis kezdem érteni a Hamlet-monológot... Talán. Remélem. Azt hiszem, még kell 1-2 nap feldolgozni. Le vagyok sokkolva. Katartikus élmény. Régről én ezt egy depresszív, öngyis hangulatú, ömlengős szövegnek hittem. Hogy jaj mán, mennyivel könnyebb lenne meghalni, mint eltűrni ezt a sok szart és csak azért nem tesszük, mert fosunk a túlvilágtól. Mekkora tévedés volt ezt a monológot nem átrágni szóról-szóra, angolul, úristen...
"To be, or not to be: that is the question:"
("Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés." Nem az a kérdése, hogy legyek-e vagy nem. Írásjelek, basszameg! Nem ez a kérdés! A kérdés ezután jön:)
"Whether 'tis nobler in the mind to suffer
The slings and arrows of outrageous fortune" (Mind! Elme! Nemesb? Lélek? Ezek nincsenek sehol az eredetiben...)
"Or to take arms against a sea of troubles,
And by opposing end them?" ("Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki?" Vagy felfegyverkezik a tengernyi bajjal szemben és szembemenve végez velük. Nincs szó fájdalomról itt...)
Magyarul a levés vagy nemlevés kérdése a levéshez való hozzáállásunktól függ. Vagy fordítva: a levéshez való hozzáállásunk határozza meg, hogy vagyunk vagy nem vagyunk.
"To die: to sleep;
No more;"
A meghalás alvás. Nem több. És az alvás (aka öntudatlan, cselekvőképtelen létezés) a halál. Ne többet vagyis besokallás, feladás, menekülés, gyávaság. (Elszunnyadás helyett sleep!)
"and by a sleep to say we end
The heart-ache and the thousand natural shocks
That flesh is heir to tis a consummation
Devoutly to be wish'd"
És alvás közben azt mondanunk, hogy vége a fájdalomnak és az ezernyi sokknak, amit a húsunkban öröklünk, ez az áhítattal óhajtott teljesítmény? (Vagy valami hasonlót mond szerintem. Ha beleszarok az egészbe és élem a kis mindennapjaimat, akkor "ha nem tudom, nem fáj"?) Óóó, amikor sokszor gőgösen önsajnálkozva megállapítjuk mi, nagy értelmiségiek, hogy "hahh, mennyivel könnyebb lenne, ha én is olyan hülye lennék, mint a thöbbségh!"...
"But that the dread of something after death...puzzles the will And makes us rather bear those ills we have Than fly to others that we know not of" (A halálfélelmünk/túlvilágfélelmünk miatt inkább szenvedünk a beteg szarságaink miatt, minthogy felülemelkedjünk, az ismeretlen felé.) "conscience does make cowards of us all" (Conscience! A lelkiismeret, nem az öntudat! A lelkiismereteskedés tesz gyávává minket. A jó és rossz feletti ítélkezés.)
"Be all my sins remember'd." A saját törvényeim és lelkiismeretem szerint kell élnem, nem mások elvárásainak megfelelve.
Tudatos vs tudattalan létezés, alvás vs élet, lelkiismeretes gyávaság vs "bűnös" tettrekészség, valódi, saját hit vs képmutató vallásoskodás. Nekem most ezeket jelenti ez a szöveg. Még emésztenem kell, az biztos. Szerintem sokkal többről van itt szó, mint a meghalásról. Inkább arról, hogy mi lehet a valódi élet.
Az alvásvágy egyébként klasszikus depressziós tünet. Addig sem kell élni. Kvázi addig halott vagyok. Hamlet gyakorlatilag a gondolkodó-érző ember, világ dolgai által okozott depresszióval küzd. Közben a családi sors, az apaminta kísérti. Ezt látom minden intelligens és érzékeny 25-30 közötti férfi ismerősömnél megtörténni. És egyénfüggő, hogy ki hogy jön ki belőle...
Hát, én most ezek alapján a közismert magyar műfordítással nem rendezném. Nekem abból ezek nem jöttek át. Sőt, igazából csak angolul rendezném...
Ezt el is felejtettem: szerintem a halott apa azt szimbolizálja, ahogy a fiú gyermekként látja az apját, egy ideál, aminek a halála jelenti a tulajdonképpeni felnőtt férfivá válást. (De utána kísért a szelleme.) Ezután a hibákat még nagyobbnak látjuk, hiszen illúzióvesztés történik, kvázi kicsúszik a lábunk alól a talaj, mert azok az alapértékek, amiket az ideálunktól magától értetődően átvettünk, megkérdőjeleződnek és ezáltal a saját személyiségünk is, vagy amit annak hittünk. Vagy mindez csak álom volt?... És ilyenkor haragszunk. És tehetetlenek vagyunk. És ölni akarunk. A nőkhöz való viszonyban ugyanez az ideál és annak romba dőlése megjelenik mint kísérőjelenség, csak hogy végképp bonyolítsa az életet.
Nem az a valami, ha nem baszom fel magam, hanem ha észreveszem, amikor kezdem magam felbaszni és meg tudom kérdezni magamtól, hogy tényleg ezt akarom-e.
- Igen, mert amúgy is feszült vagyok és le akarom vezetni. Akkor hajrá, hadd szóljon!
- Nem, mert csak felesleges feszültséget generálok magamnak. Akkor ha már ilyen szépen elgondolkodtam, akár abba is hagyhatom az idiótáskodást.
Én nem az értelmetlen önfegyelemben hiszek, hanem az értelmes önfigyelemben. (Mindkettőt próbáltam, az előbbi elég csúnya frusztrációhoz vezetett, az utóbbi meg fejlődéshez.)
Amúgy meg zenét kell hallgatni agybaj ellen. :)
Tetten érni magamat, talán ez lehet a tudatos létezés első lépése.
Az élet álom. Az álmodó elméje dönt arról, hogy éppen szép vagy rém.
A külső körülmények viszonylagosak.
