True story:
Szembejön egy Jehova tanúi-arcú nő és miközben átnyújt egy „Vigasz a depressziósok számára” című felemelő kiadványt, azt mondja: Nem nézlek depressziósnak de -ránézek- …azért olvasd el otthon! :D

Amit én a saját példámból megtapasztaltam, az alapján általánosítani nem lehet, nem kell de mást nem tudok gondolni és hinni róla, hiszen én csak ezt tapasztaltam meg, nem mást.
A depressziót érzelmi trauma váltja ki -ha nem is azonnal, hanem szép, lassan beérve, ha nem is tudjuk a tudatos agyunkkal, hogy számunkra mi volt a trauma pontosan-, általában még gyerekkor vagy kamaszkor környékén és rossz szokássá alakul, egy nehezen de leküzdhető, nagyon mélyre beépülő, rossz beidegződéssé. Nehezítő tényező szerintem, ha alkoholt, drogot, gyógyszert alkalmazok tüneti kezelésre. A valódi megoldást halogatom, a hosszú távú rosszat választom a rövid távú borzalmas helyett. Persze a félelmeim teszik számomra kezelhetetlenül borzalmassá a helyzetet de azzal ugye nem tudok mit kezdeni, hiszen félek.
Halottnak tettetem magam, elzárkózom, nem kommunikálok, nem fogadok be érzelmi információkat, nem teszem ki magam a világnak
Anyámmal való rossz kapcsolatomból fakadó depresszióm alaptézise az volt, ha nincs akció, nincs reakció sem, ha nem csinálok semmit, nincs miért baszogatni. (Persze így is baszogatott.)
Aztán nagyon lassan és eleinte bizonytalanul de aztán egyre gyorsabban és biztosabban elkezdtem kijönni. Mert rájöttem, hogy ha nem akarom magam elpusztítani, döntenem kell, most. Választanom, hogy megpróbálok magamban tudatosítani dolgokat, akármilyen nehéz vagy vergődök tovább öntudatlanul. Ezekre jöttem rá a depressziómmal kapcsolatban.

Minden rossz alapja a félelem. Ha igazán mélyre ások, mindennek ez a gyökere. Mitől félek? Elfogadni a félelmet. Mert ha nem akarok szembesülni már azzal sem, hogy félek, akkor az okával végképp nem fogok tudni. Türelmesnek lenni magamhoz, realizálni, hogy szorongok, mert félek. A félelem egy normális reakció. Nem kóros, nem szégyellnivaló, nem kell elnyomni és elfojtani. Lehet félni. Sőt, időnként kell! Evolúciós tényező, a túléléshez mindig is szükség volt rá. De ha elnyomom, akkor mélyen belül rettegéssé érlelem. Merni félni! Ha ez megvan, akkor már észre tudom venni, hogy miről szól a szituáció. Ahogy egy fuldokló is, ha egy pillanatra képes nem pánikolni és kapálózni, akkor észre tudja venni a külső és belső tényezőket, amik a bajt okozták és amik segítségével meg tudja magát menteni. Képes felfogni, hogy mi történik vele. Képes teret hagyni az értelmének és a gondolkodásnak, nem borítják el és fojtják meg az érzelmei. Enyhül a szorítás, kap levegőt, lát a szemeivel, tudja használni az agyát.

Rájönni, hogy mitől félek. Olyan nincs, hogy miért. Minden félelem valójában alaptalan. Mert? Mi a legrosszabb, ami történhet? Meghalok? Na neeeee! Tényleg? (De komolyan, persze, hát nem mindegy, hogy mikor és hogyan, nyilván.) Viszont, ha már eljutottam odáig, hogy képes vagyok gondolkodni, akkor a logika sokat segít.
Kérdéseket feltenni magamnak:
Meghalhatok? Igen.
Egyébként is, bármikor, bármelyik pillanatban meghalhatok? Igen.
Érhetnek fájdalmak bármikor? Igen.
Érdemes az ettől való félelmem miatt azt az időt, amim még van, elcseszni? Nem.
Ha félek, az segít ezen? Nem.
Ront a helyzeten? Igen.
Mit tegyek, hogy ne féljek? Semmit!
Ha a félelmeimmel foglalkozom, azokat teszem fókuszpontba hosszú távon, akkor az segít, hogy leküzdjem? Nem.
Ha nem arra fókuszálok, hogy mit nem szeretnék, hogyan nem szeretnék élni, akkor az segít? Igen.
Ha arra fordítom a figyelmemet, energiámat, hogy olyan dolgokat csináljak, amiket szeretek és úgy éljek, ahogy szeretnék, az előrébb visz? Igen.
Ha ezt úgy teszem, hogy közben megengedem magamnak, hogy ha éppen valamiért jön a félelem, akkor féljek és ne akarjam elnyomni és tudatosítom magamban, hogy mi az oka, akkor joggal hihetem el magamról, hogy képes vagyok uralni? Igen.
Ha képes vagyok saját magam kontrollálni a gondolkodásomat és ezáltal az életemet (akár megengedve, hogy időnként rosszabb kedvem van, épp úgy, mint időnként mindenkinek), akkor depressziós vagyok? Nem.

Legtöbben, akik hajlamosak vagyunk a szorongásra, magától a depresszió tényétől is szorongunk. Mert ez egy betegség. Mióta? Ja, hát kb amióta antidepresszánst gyártanak és értékesítenek és marketingelnek… Azt veszem észre, hogy szinte már nem is a gyógyszereket reklámozzák, hanem a betegségeket. Régen nem volt depresszió, melankóliának hívták. Persze mindegy, hogy hívjuk, a lényeg ugyanaz. De egyvalami nem ugyanaz: nem betegségnek tartották, hanem állapotnak. Hangulatnak. Persze nyilván ugyanúgy voltak, akik egész életüket ebben a hangulatban élték le, tehát ma azt mondanánk rá, hogy depressziós, nem a megfogalmazás a lényeg. Hanem a hozzáállás. A gondolkodásmód. A probléma létező és valós de belülről jön. És mindent, ami belülről jön, valójában én teremtek meg és én irányítok, még akkor is, ha rosszul. Bagatellizálni, tagadni, elnyomni ugyanúgy rossz, mint felnagyítani és túlreagálni. Tudatosítani kell magamban, hogy ezekről én döntök. Még akkor is, ha rosszul. Nem irányít engem senki. Szabad ember vagyok. Az érzéseimet nem irányítják kívülről. Minden érzés belőlem fakad. Én vagyok élet és halál ura. Én vagyok az isten. És a megváltó is.

Persze itt előjön az egó kérdése. Ahhoz, hogy megváltsam magamat, az egómat keresztre kell feszíteni. És akkor az ószövetség kicsinyes, türelmetlen, haragvó, bosszúálló, kegyetlen istene helyett eljön a krisztusi, szereteten, türelmen, empátián és elfogadáson alapuló újszövetség. Számomra ez a Biblia legelemibb tanítása. Hogy ha az egóm helyett a valódi énemnek -atmának is hívhatjuk- átadom az irányítást -ehhez bátorság és akarat kell-, akkor a saját életem is boldogabb lesz és a környezetemre is jó hatással leszek. És ennél többre nem tudom, hogy lehet-e vágyni, hogy magammal és a világgal jól legyek. Embernek lenni együtt jár a hibákkal, bűnökkel, fájdalmakkal, épp úgy, ahogy a szépséggel, jósággal, örömmel. Tökéletességre törekedni jó de csak akkor, ha nem várjuk el magunktól, hogy el is érjük, mert akkor örök csalódás és fájdalom lesz az életünk. Michelangelo Ádám teremtése képén is Ádám ujja majdnem összeér Istenével de sosem fog összeérni. Viszont az a majdnem, az maga a csoda, az emberi lét értelme és nagysága. (És érdekes, hogy Ádám kéz- és testtartása sokkal kényelmesebb, ernyedtebb és öntudatlanabb.)
Nem az a lényeg, hogy legyek jó ember, bármilyen rossz körülmények is vannak.
„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”
Nem arról szól, hogy a nehézségekben is jó embernek kell maradni. Hanem, hogy embernek, minden körülményben. Mindenben, ebben benne van jó is és rossz is. Embernek, ebben is benne vannak a gyarlóságok és a szentségek is. Ha ezt tudjuk, mindent tudunk, amit egy ember képes tudni és tudnia kell. Ezen kívül nincs szüksége semmi másra, hogy elfogadja és szeresse magát és az őt körülvevő világot. Végülis ez a boldogság.


(Váó, kicsit elszaladt velem a ló a végére, még magamhoz képest is. :D De hát ez legyen a legnagyobb baj, ugye!)