Szilvórium

To be, or not to be: that is the question:
Whether 'tis nobler in the mind to suffer
The slings and arrows of outrageous fortune,
Or to take arms against a sea of troubles,
And by opposing end them? To die: to sleep;
No more; and by a sleep to say we end
The heart-ache and the thousand natural shocks
That flesh is heir to, 'tis a consummation
Devoutly to be wish'd. To die, to sleep;
To sleep: perchance to dream: ay, there's the rub;
For in that sleep of death what dreams may come
When we have shuffled off this mortal coil,
Must give us pause: there's the respect
That makes calamity of so long life;
For who would bear the whips and scorns of time,
The oppressor's wrong, the proud man's contumely,
The pangs of despised love, the law's delay,
The insolence of office and the spurns
That patient merit of the unworthy takes,
When he himself might his quietus make
With a bare bodkin? who would fardels bear,
To grunt and sweat under a weary life,
But that the dread of something after death,
The undiscover'd country from whose bourn
No traveller returns, puzzles the will
And makes us rather bear those ills we have
Than fly to others that we know not of?
Thus conscience does make cowards of us all;
And thus the native hue of resolution
Is sicklied o'er with the pale cast of thought,
And enterprises of great pith and moment
With this regard their currents turn awry,
And lose the name of action.--Soft you now!
The fair Ophelia! Nymph, in thy orisons
Be all my sins remember'd.

Én bevallom, most értettem meg vagy legalábbis kezdem érteni a Hamlet-monológot... Talán. Remélem. Azt hiszem, még kell 1-2 nap feldolgozni. Le vagyok sokkolva. Katartikus élmény. Régről én ezt egy depresszív, öngyis hangulatú, ömlengős szövegnek hittem. Hogy jaj mán, mennyivel könnyebb lenne meghalni, mint eltűrni ezt a sok szart és csak azért nem tesszük, mert fosunk a túlvilágtól. Mekkora tévedés volt ezt a monológot nem átrágni szóról-szóra, angolul, úristen...

"To be, or not to be: that is the question:"
("Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés." Nem az a kérdése, hogy legyek-e vagy nem. Írásjelek, basszameg! Nem ez a kérdés! A kérdés ezután jön:)
"Whether 'tis nobler in the mind to suffer
The slings and arrows of outrageous fortune" (Mind! Elme! Nemesb? Lélek? Ezek nincsenek sehol az eredetiben...)
"Or to take arms against a sea of troubles,
And by opposing end them?" ("Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki?" Vagy felfegyverkezik a tengernyi bajjal szemben és szembemenve végez velük. Nincs szó fájdalomról itt...)
Magyarul a levés vagy nemlevés kérdése a levéshez való hozzáállásunktól függ. Vagy fordítva: a levéshez való hozzáállásunk határozza meg, hogy vagyunk vagy nem vagyunk.
"To die: to sleep;
No more;"
A meghalás alvás. Nem több. És az alvás (aka öntudatlan, cselekvőképtelen létezés) a halál. Ne többet vagyis besokallás, feladás, menekülés, gyávaság. (Elszunnyadás helyett sleep!)
"and by a sleep to say we end
The heart-ache and the thousand natural shocks
That flesh is heir to tis a consummation
Devoutly to be wish'd"
És alvás közben azt mondanunk, hogy vége a fájdalomnak és az ezernyi sokknak, amit a húsunkban öröklünk, ez az áhítattal óhajtott teljesítmény? (Vagy valami hasonlót mond szerintem. Ha beleszarok az egészbe és élem a kis mindennapjaimat, akkor "ha nem tudom, nem fáj"?) Óóó, amikor sokszor gőgösen önsajnálkozva megállapítjuk mi, nagy értelmiségiek, hogy "hahh, mennyivel könnyebb lenne, ha én is olyan hülye lennék, mint a thöbbségh!"...
"But that the dread of something after death...puzzles the will And makes us rather bear those ills we have Than fly to others that we know not of" (A halálfélelmünk/túlvilágfélelmünk miatt inkább szenvedünk a beteg szarságaink miatt, minthogy felülemelkedjünk, az ismeretlen felé.) "conscience does make cowards of us all" (Conscience! A lelkiismeret, nem az öntudat! A lelkiismereteskedés tesz gyávává minket. A jó és rossz feletti ítélkezés.)
"Be all my sins remember'd." A saját törvényeim és lelkiismeretem szerint kell élnem, nem mások elvárásainak megfelelve.

Tudatos vs tudattalan létezés, alvás vs élet, lelkiismeretes gyávaság vs "bűnös" tettrekészség, valódi, saját hit vs képmutató vallásoskodás. Nekem most ezeket jelenti ez a szöveg. Még emésztenem kell, az biztos. Szerintem sokkal többről van itt szó, mint a meghalásról. Inkább arról, hogy mi lehet a valódi élet.

Az alvásvágy egyébként klasszikus depressziós tünet. Addig sem kell élni. Kvázi addig halott vagyok. Hamlet gyakorlatilag a gondolkodó-érző ember, világ dolgai által okozott depresszióval küzd. Közben a családi sors, az apaminta kísérti. Ezt látom minden intelligens és érzékeny 25-30 közötti férfi ismerősömnél megtörténni. És egyénfüggő, hogy ki hogy jön ki belőle...
Hát, én most ezek alapján a közismert magyar műfordítással nem rendezném. Nekem abból ezek nem jöttek át. Sőt, igazából csak angolul rendezném...

Ezt el is felejtettem: szerintem a halott apa azt szimbolizálja, ahogy a fiú gyermekként látja az apját, egy ideál, aminek a halála jelenti a tulajdonképpeni felnőtt férfivá válást. (De utána kísért a szelleme.) Ezután a hibákat még nagyobbnak látjuk, hiszen illúzióvesztés történik, kvázi kicsúszik a lábunk alól a talaj, mert azok az alapértékek, amiket az ideálunktól magától értetődően átvettünk, megkérdőjeleződnek és ezáltal a saját személyiségünk is, vagy amit annak hittünk. Vagy mindez csak álom volt?... És ilyenkor haragszunk. És tehetetlenek vagyunk. És ölni akarunk. A nőkhöz való viszonyban ugyanez az ideál és annak romba dőlése megjelenik mint kísérőjelenség, csak hogy végképp bonyolítsa az életet.