Eddig mindig úgy jártam a kapcsolataimban (nem csak párkapcsolatban de főleg abban), hogy az „érzelmek viharában” mindent odaadtam, megadtam, feladtam. És mi lett a végeredmény? Meguntak! És miért? Mert nem maradt semmi, amit adhattam volna. Miért? Mert mindent egyszerre kizúdítottam, pedig senki nem kérte még a felét sem. Nem maradt belőlem semmi. Mindent hozzáigazítottam, az időmet, az elfoglaltságaimat, a hangulatomat. Mit szeressen rajtam, ha egy körvonalak nélküli, szétfolyó masszává váltam? Egy óriás amőbává, ami hozzá képest alakul napról-napra. Ez még ijesztő is, nem csak unalmas. És természetesen elvártam, hogy a másik ugyanezt megtegye, ráadásul magától! :-)
Szóval: a legnagyobb, legfontosabb tanulsága az eddigi kapcsolataimnak: Amire a másiknak nincs szüksége, ne add oda! Ez az élet minden dolgára alkalmazható alaptétel. Sok játék a gyereknek? Nem kell. Kéretlen tanácsok? Nem kell. Állandóan alkalmazkodni másokhoz? Nem kell. Feleslegesen feláldozni magad? Nem kell. És ez nem önzés. Pont ez nem az. A legszomorúbb dolog a szeretet nevében felfalni a másikat. Úgy szeretlek, majd megeszlek…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.