Szilvórium

Én áldozat típus voltam, ezt a szerepet vettem fel, aztán ez ellen harcoltam sok éven át és leküzdöttem. (Meg még jelen időben is.) Engem testileg nem erőszakoltak meg soha de lelkileg és szellemileg igen. Én úgy éreztem, nekem az volt a valóság. És a testi erőszakban sem a fizikai része gyógyul legnehezebben. Az a fajta trauma, ami után félsz az emberektől, nem bízol igazán senkiben, nem akarsz kötődni, nem tudsz megnyílni és nem mered kiszolgáltatni magad, azon én is átmentem. Persze ez mégis más, tudom. De a lényege hasonló. Leküzdeni a fájdalmat, félelmet és bizalmatlanságot. Hogy ezt végre megtanuljam, betegséget is kaptam és azalatt azt is megéreztem, hogy semmi nem történhet, ami igazán baj. Mindennek megvan az értelme és minden tanít. Azt a tanítást kapom, amire épp szükségem van. Az történik velem, azokkal az emberekkel vagyok, azt csinálom, ami éppen a jelenben segíti a fejlődésem. Ha éppen fájdalom van soron, akkor is mindig annyi, ami még éppen elviselhető. Az ember egyébként is szinte mindent el tud viselni, az elme ereje határtalan. Dönthetek persze úgy, hogy nem viselem el. Bármikor. Ez is nagy szabadság. Hogy nem kell élni, muszájból. Az élet nem kötelesség, hanem lehetőség. Azért élek, mert ma is úgy döntöttem, hogy ezt akarom. Ez egy jó választás, amit jogom van napról napra eldönteni. És ha ma is az életet választom, az csodálatos és levegőt venni is felemelő érzés. A betegség óta már jobban érzem, hogy az, hogy járni tudok, hogy beszélni tudok, hogy hallok és látok, mind olyan csodák, amihez képest a problémák bekaphatják. Akár az is, hogy ki mit tett velem. Túléltem és csak erősebb lettem. Persze nem tudom, milyen lehet pl úgy tovább élni, hogy leöntöttek savval vagy leszakadtak a lábaim. Biztos kurva kemény. De mostmár tudom, hogy nincs olyan, hogy áh, én arra nem lennék képes. Márpedig eddigi életem során, mindig amire azt gondoltam, hogy hát, azt azért nem tudnám csinálni, abba azért nem mennék bele, az szinte azonnal szembe is jött velem, az első adandó alkalommal. Úgyhogy inkább már elkezdtem leszokni a kishitűségről. Bár azért még elő szokott jönni néha a beszariság. De kezdem azt érezni, hogy már szinte nincs olyan, ami igazán, mélyen össze tudna törni. Magammal megharcolni sokkal nehezebb volt, mint bármi mással. Mostmár jöhet bármi, én itt vagyok. Háhhá! Nehézségek, fájdalmak, bánat? Ennyi?! Húzzatok sorszámot! :D Maximum meghalok. A világ legtermészetesebb dolga. De addig is nincs olyan, ami elveheti a hitemet abban, hogy képes vagyok teljes ember lenni mindentől függetlenül és továbbmenni, bármi áron. Szóval emiatt nem fog velem történni semmi elviselhetetlenül rossz. Mert igazából minden jó, ami történik. Amíg történik valami velem, addig is élek. Ennél több és jobb semmi nem lehet. De ha már annyira nem érzem úgy, hogy el akarom viselni, amit rám mértek, akkor meghalok, mindig van rá lehetőségem.

Vicces, hogy életemben legboldogabb akkor voltam, amikor kiderült, hogy lehet, hogy nyirokrákom van. (Persze nem de akkor ezt nem tudtam.) Hirtelen az egész élet szép és egyszerű és magától értetődő és szabad lett. Mint amilyen egyébként is lenne, ha én nem keseríteném meg magamnak kitartó munkával. Elengedtek a hülyeségek, megkönnyebbültem és csak ÉN voltam, minden rámrakódott szar nélkül. Előtte is tett már próbára az élet és mindig éreztem, hogy megtisztulok és gyógyulok és teljesebbé válok. És ez persze fájdalmas. De nagyszerű és ebben rejlik az emberi nagyság, hogy ezeken átmenni, mint egyfajta tisztítótűzön és többként kijönni belőle.
Szerencsés embernek érzem magam, hogy sok nehézségem volt, sok fájdalmam és sok sebem. Több lehetőségem volt a fejlődésre és tanulásra és a tudatosabb emberré válásra, ezt soha nem cserélném el egy látszólag könnyebb életre.