Szilvórium

Sokszor szembesülök azzal a számomra elég furcsa hozzáállással, hogy aki külföldön élő magyar, az cserbenhagyta az országot, az ne okoskodjon a távolból, sőt, semmit ne is mondjon, csöndben szégyellje magát.

Hányszor előfordul az életben, hogy szeretsz valakit és mégsem működik?... Nem tudtok együtt élni. Más az értékrendeket, más dolgokat tartotok fontosnak, mások a céljaitok. Ez nem csak párkapcsolatban lehet, hanem más jellegű kapcsolatokban is. Én pl. szeretem az édesanyámat de tudom, hogy jelenleg képtelenek vagyunk együtt élni és amikor külön lakunk, akkor tudjuk egymást szeretni, nem pedig idegesíteni. És így jó. Anya csak egy van, ahogy haza is. És ezen nem változtat semmi. De nem csak egyféleképp lehet szeretni, nincs olyan, hogy így kell. És az ország annak is hasznát veszi, ha világlátott emberek lakják, akik máshol töltöttek éveket vagy akár évtizedeket, mert az itteni magyarokra nagyon ráfér egy kis külföldi mentalitás, optimizmus, nyitottság és nagyvonalúság tekintetében mindenképp. Akkor fel sem merülnének ezek a kérdések, amik mögött kicsinyesség és irigység rejlik. Én is sokszor irigylem a külföldön élőket de eszembe sem jut szemrehányást tenni nekik, mert milyen jogon, mindenkinek egy élete van, joga és lehetősége van ott és úgy leélni, ahol csak akarja. Amikor arról van szó, hogy Afrikában dolgozik valaki magyar orvosként, akkor az szép és jó, azt lehet de Svájcban élni magyar üzletemberként már szégyellnivaló? Hát hol élünk mi?
Egyébként mindenkinek jobb, ha az, aki elvágyódik, inkább külföldön sikeres és boldog, mint ha itthon sikertelen és boldogtalan. Mit nyerne azzal bárki?
Nem az a lényeg, hogy ki hol él magyarként, mindenki éljen ott, ahol boldog és hatékony tud lenni, a magyarság nem helyhez kötött és nem is életcél. Szerintem.