HTML

Szilvórium

Csak figyelek… Meg egyszer hallottam egy ilyet, hogy „Gondolkodom, tehát vagyok.” Na, mondok, ezt ki kéne próbálni! Hülye okoskodásokkal és okos hülyéskedésekkel. Akinek inge, vegye magára!

Friss topikok

Címkék

2013.05.08. 12:02 vecseisz

Arról, hogy miért szerepel a 7 főbűn között a restség

Fiatal koromban :-) egyáltalán nem értettem, hogy a restség miért szerepel a 7 főbűn között. (Mondjuk azt azért nem állítanám, hogy egészségre káros mennyiségben gyötrődtem volna a kérdésen. :-D) Az azóta eltelt vagy inkább elpazarolt évek alatt, ahogy telt-múlt az idő, szép lassan rájöttem. Meg az olvasás sem ártott. Összeszedtem néhány idézetet, mert minek írjam le én újra, ha valakik már megtették ezt helyettem. :-D (Szofisztikált poén.)
Az egyik legalattomosabb, halálos vétek a restség. Egy egész életet tönkre tud tenni szinte észrevétlenül. Vigyázzatok!


“Szemben a közhittel, a lusta ember nemcsak az, aki átalussza az időt vagy ölbe tett kézzel üldögél. A restségnek létezik egy sokkalta megtévesztőbb és kifinomultabb formája. Az a fajta sürgés-forgás, lázas tevés-vevés, ami a valódi cselekvés megkerülése. Némi “filozófiával” azt mondhatnám, hogy ezer tetszetős tévedés se pótol egyetlen igaz gondolatot se súlyban, se erényben.
A pontos, igaz cselekvés az, amelyik számba veszi és mérlegeli a “pálya” minden nehézségét, és a “véletlenek” esetleges szélfúvását éppúgy, mint a föladat “bemérhető” részét, persze nehéz, s nemegyszer kevésbé látványos a vaksi “szorgoskodásnál”. A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadtságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek. Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába.”
(Pilinszky János: Egy lírikus naplójából)

“Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe. Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban. Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.”
(Márai Sándor: Füves könyv - A lustaságról)

„Tudjuk, hogy a restség sok esetben nagyon is fárasztó, s ami még különösebb, hogy a lusta ember nemegyszer gyötrelmes álfeladatokba menekül. Mi hát a restség mélyebb oka és kiváltója?
Azt hiszem, valamiféle egzisztenciális félelem. Félelem attól, hogy rá kell ébrednem az igazságra és a valóságra. Arra, hogy erőm véges. Arra, hogy ügyetlen és sok mindenre alkalmatlan vagyok. Félelem attól, hogy a valóságos feladatok megfosztanak az üres ábrándozástól, kemény menetrendet szabva elém; attól, hogy a kiszámíthatót föl kell cserélnem a kiszámíthatatlanra. A képzelgést és a látszatot a valóságra. Önmagam jelenlétét és létezését a világ és a többi ember létezésére. A lusta ember nem annyira a formális erőfeszítéstől fél, mint az erőfeszítés tartalmától. Azt merném mondani, hogy üres erőfeszítésre mindig kész, de mindig fél a világ, saját maga és mások, egyszóval a lét jelentésének a megismerésétől, s főként tudomásulvételétől.

A lusta ember egyszerűen nem hajlandó fölnőni, egyszerűen fél mindenfajta igazságtól. A remete, aki az igazságot kutatja, egy „oszlopszent” – sose lehet lusta. A restség nem azonos külső képével. A restség lényegében metafizikai rettegés, az igazság szívós és szakadatlan megkerülése, kitérés mindenfajta szembesülés elől. Legjobb ellenszere az igazságra való törekvés. Enélkül ugyanis minden tevékenység továbbra is csak lustaság marad: a restség képmutató, kétszeresen hazug álruhája.

A bennünk lakó és mélyen fekvő restségnek semmi se kedvesebb a teljesítmény látványánál. Előszeretettel hivatkozik a végzett munka mennyiségére: kilókban, órákban, méterekben tetszeleg. A valódi munkás vele szemben néma, akár a minőség és az igazság.

„Munkakerülő” – a kifejezés találóan csípi el a mozdulatot, de megtévesztően tolmácsolja tartalmát. A restség esetében bölcsebb lenne igazság- és valóságkerülőről, az igazság és a valóság megkerüléséről beszélnünk. A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül ez biztosíthatja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer fölismertünk. Minden egyéb tevékenység lényege szerint restség, aktív vagy passzív elodázása annak, aminek elvégzésére megszülettünk.”  (Pilinszky János: Szög és olaj)

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://szilvoriumblog.blog.hu/api/trackback/id/tr795287897

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása