Szilvórium

A szerelem olyan intenzív érzés, hogy annyira elveszi az eszemet, annyira nem tudok mással foglalkozni, hogy még az egómról is elfeledkezem egy rövid időre és ezáltal megérzem a tökéletes kapcsolódás és összhang csodáját. A rózsaszín felhő valójában nem is a másikról szól, hanem rólam nem. Illetve arról az önmagamról, amire rárakódtak a szerepek, a fájdalmak, a félelmek. Egy kicsit végre kikerülök a saját bűvkörömből, a burkomból, ami lehúz és fojtogat. Szabadnak és boldognak érzem magam. Amint már kezdem megismerni a másikat, egyre inkább elfelejtek rácsodálkozni a külső-belső szépségére, megszokom Őt, azonnal visszakapcsol az egó és máris csorbul az egymáshoz való kapcsolódás, egyre több a félreértés köztünk, ebből adódóan a vita is és konstatálom, hogy lám-lám, elmúlt a szerelem. És idővel új szerelmet keresek, hogy kapcsolódhassak, holott sok esetben „a hiba az Ön készülékében van”. Hogy csak akkor tudok-akarok-merek feloldódni és kapcsolódni, amikor olyan erővel csap rám egy új érzés, hogy elvesztem a kontrollt. Ha kizökkentenek saját magamból. Érzelmileg lesokkolnak. És idővel egyre nagyobb és nagyobb érzelem kell ehhez, ezért egyre ritkábbá válik és végül magányosan, öregen jövök rá, hogy basszus, a Feri lett volna az…

A boldogság titka talán ennyi: képesnek lenni a szépségre és a jóságra újra és újra rácsodálkozni. És a jó hír: ez a képesség fejleszthető. Sosem késő elkezdeni.