Ugye, a jó párkapcsolat. Ugye. Hát ez egyáltalán mi? Mit lehet egyáltalán kapcsolatnak hívni? Szerintem a párkapcsolat az, amit annak gondolok és érzek. Ha az egymás melletti tévézés, akkor az. Ha együtt fejlődés, akkor az. Ha lehúzzuk egymást, akkor az. Ha jobbak leszünk egymás mellett, akkor az. Ha mindkettőnknek megfelel a nyitott kapcsolat, akkor az is egy párkapcsolat. Akár az is, ha havonta vagyunk együtt. Viszont egyre rájöttem. Semmiképp nem „a másik felem megtalálása”. Ha 2 félember van egymás mellett, állandóan a másikból akarja pótolni magát. Tőle érezni teljesnek, egésznek önmagát. Ez egy másik félemberrel azért nem jó, mert neki sincs sok, amiből tudna adni, anélkül, hogy kritikus szint alá csökkenjen önmaga, egy egész ember meg egy darabig próbál segíteni, hogy te is egész emberré váljál de előbb-utóbb feladja. Mert nem válhat ő is félemberré azért, mert szeret. Mert akkor nem szeret. Sem téged, sem magát.

Hát igen, nem minden kapcsolat boldog, sőt de attól még mindegyik értékes, legalábbis ha hajlandóak vagyunk tanulni belőle. A boldogságunk szerintem elsősorban saját magunktól függ, ahogy az is, hogy képesek vagyunk-e találni és fenntartani egy jó kapcsolatot. Nekem például nem volt túl sok kapcsolatom eddig de annyit már azt hiszem tanultam belőlük, hogy talán mostanra készen állok egy igazán jóra. (Vagy nem, majd kiderül.) Eddig azért nem sikerült hosszabb távon, mert én magam sem voltam rá alkalmas. Persze eleinte még a másikat hibáztattam de aztán rájöttem, hogy azért voltam velük, mert én is ott tartottam, ahol. És hogy pont ők kellettek ahhoz, hogy fejlődjek. Fontos a kiegyensúlyozottság és harmónia (hívhatjuk ezt boldogságnak is) de az az igazi, ha ez nem párkapcsolat kérdése. Nekem például egyik fő hibám az volt, hogy a kapcsolattól vártam, hogy jól érezzem magam a bőrömben, nem pedig magamtól. Abból próbáltam önbizalmat meríteni, hogy kellek valakinek. Ez pedig fokozatosan a kapcsolatomat is elrontotta, mert olyan elvárás, amit a másik nem tud és nem is feladata teljesíteni.
Szóval szerintem a saját boldogságunk keresése egyéni vállalkozás. Persze elsőre lehangolóan és szomorúan hangzik, hogy valójában mindannyian egyedül vagyunk. De közben mégis mindannyian együtt. És ha akad valaki, akit igazán közel érezhetek magamhoz, akkor az jó. De ha nem, az is jó. Mert a nehézségek miatt tudom értékelni igazán, amikor jönnek a jó dolgok. És a szarban is erőt tud adni, hogy tudom, hogy egyszer jó lesz és akkor megérte. Én nagyon sokat voltam egyedül (minden szempontból), magányosan és amíg nem kerültem jó viszonyba az egyedülléttel, mert vagy belemenekültem vagy elmenekültem előle, addig az emberi kapcsolatok sem mentek. Szóval amikor már nem volt bennem félelem az egyedülléttől, akkor már nem is volt rá szükség.
Ha ez most okoskodás, akkor is. Minden hozzáállás kérdése. Nekem a legnagyobb dolog, amit sikerül egyre jobban megtanulnom, az a pozitív hozzáállás. Ha ennyit elértem, hogy negatívból pozitívba tudtam tenni, már megérte élni. És így azért egy jó párkapcsolat kialakulásának is több esélyt adok.

Egy párkapcsolatban nem a másikért vállalok felelősséget, hanem a döntéseimért, amiket meghoztam. Például, hogy vele vagyok. De ha csak fájdalmat okozunk egymásnak, akkor a legrosszabb, amit tehetünk, ha együtt maradunk a felelősség miatt. Együtt maradni a gyerek vagy a lakáshitel vagy a ház miatt a legszomorúbb dolog. És a gyereknek sem jó. Én amikor felnőtt lettem, megköszöntem anyámnak, hogy elküldte apámat. Persze így nem volt apám, ami miatt rengeteg küzdelmem volt magammal. De még így is jobb volt. Más az, hogy megdolgozol a jó kapcsolatért és más a sziszifuszi vért izzadás. Az nem tisztelet, ha nem válunk el, akármilyen rossz is együtt. Hogy tisztellek, ha feltételezem rólad, hogy nem vagy képes nélkülem élni? Az sajnálat. És végképp nem szeretet. Ha benne maradok egy kapcsolatban mindenáron, akkor is, ha csak szenvedünk, akkor sem a másikat, sem magamat nem szeretem és nem tisztelem. Ha maradt annyi benne, hogy ne kínozzuk egymást tovább, hanem szeretettel engedjük el, akkor ilyen értelemben a kapcsolat sikeres volt.

Nagyon meghatározó a szülői hatás. Ezért is fontos az önismeret, hogy le tudjuk tenni, amit kaptunk, ami kívülről került ránk. Letenni és megválni attól, ami számunkra nem jó abból. Szerintem ezért is félek a gyerekvállalástól, mert anyámtól azt láttam, hogy ez iszonyat felelősség és nyomasztó és ha gyereked van, nincs saját életed többé.
Amit most gondolok az a félelem attól, hogy nem leszek képes másképpen csinálni, mint a saját szüleim. Azt pedig nem kívánom megvalósítani. De amíg ez erősen bennem van, hogy mit nem akarok, hogyan nem akarom, addig ez is befolyásol. Addig még nem szakadtam el valójában és nem a valóban saját gondolataim és szándékaim vezérelnek. Ezért lehet, hogy akik fennen hangoztatják, hogy ők ugyan nem úgy fogják nevelni a gyerekeiket, azok is ugyanúgy belecsúsznak és észre sem veszik, mert ott van nekik a szlogen, hogy ők ugyan nem és el akarják hinni. De gondolom, ez is tudatosság és önfigyelem kérdése.
De párkapcsolatban is ugyanígy működik. Elutasítom a szülői mintát és észre sem veszem, hogy közben követem. Mert a probléma még ha kívülről is indult de a gyökere belül van. És kezdetben a partnerben keresem, aztán ahogy öregszem, a szüleimben. De ha megoldást akarok, akkor magamban kell keresnem és változtatnom.