Félek megélni azt az embert, aki valójában vagyok, mert az kockázatos, csalódhatok és elbukhatok. Még mindig el akarok tűnni a tömegben és tudom, hogy ha megmutatom magam, akkor ez többé nem lesz lehetséges. Az embereknek véleménye lesz, meg fognak ítélni így vagy úgy. De ez nem baj. Nem félhetek többé ettől, mert elsorvadok. És elvesztek mindenkit. Amíg nem élek, nem tudom szeretni az életet és magamat sem. Így hogy szeressen bárki? Lehetetlen feladat elé állítom és még ezen kívül is folyamatosan vizsgáztatom, hogy mutassa ki minden nap, hogy én vagyok a legfontosabb. Mert magamnak nem merek a legfontosabb lenni, mert a legnagyobb csalódást én tudnám okozni magamnak és ettől rettegek a világon a legjobban. Ennél még az is jobb, ha mások okoznak csalódást. Én sosem adtam magam oda egészen de elvártam, hogy a másik a rabszolgám legyen. Sosem engedtem be igazán de cserébe mindent akartam. Semmiért egészen. Sosem táncoltam, sosem énekeltem, sosem mondtam el a titkos vágyaimat, félelmeimet, fájdalmaimat, örömeimet. Azzal, hogy nem hittem magamban, valójában nem hittem kettőnkben sem. Persze sokat fejlődtem menet közben de olyan makacs voltam, úgy ragaszkodtam a kicsinyes, rettegő egómhoz, hogy nem is fogtam fel, hogy mi történik, hogy mit teszek. Csak most, utólag. Soha többé nem akarom ezt csinálni.
Soha többé nem foszthatom meg magam a teljes élet megélésétől. Nem zárhatom magam ketrecbe, azért mert anyám ezt szerette volna. Nem félthetem magam az élettől annyira, mint ő tette. Nem tehetem tönkre magam a belém égett megfelelési kényszer miatt. Már nem kell anyámnak megfelelni! Már szabadon élhetek! Ennél szebb és nehezebb dolog nincs. Leküzdeni a generációs hibákat, meghaladni a szüleimet, teljesíteni a feladatom, az örökségem és élvezni a jutalmat, amit az élettől kapok. Nem véletlenül születtem ide, ebbe a családba, szembe kell ezzel néznem újra, nem futhatok el, nem fordíthatom el a fejem. Nem élhetem azt az életet, amit apám és közben utálni és hibáztatni érte. Nem élhetem anyám életét, aki egyedül maradt, mert rosszul választott és nem tudott ezen túllépni és azóta is rosszul választ, ezért inkább már nem választ. Nekem nem kell a szüleimet követni. Megvan bennem az erő és a bátorság. Csak akarnom kell. És én akarom. Mindennél jobban és erősebben. Nyomasztott, hogy tudom, hogy feladataim vannak. Féltem, hogy nem tudok megfelelni. Hogy megpróbálom és belebukok. Pedig muszáj használnom az energiáimat, különben felégetnek. Sokat tudnék adni az embereknek, mert ritka képességem van: hagyom, hogy lássák a gyengeségeimet, mert elég erős vagyok hozzá, hogy megmutassam, hogy érezhessék, hogy ők is megélhetik az érzéseiket nyíltan és nem kell magukat titkolniuk, mert nem ez a gyengeség. Nem kell állandóan szerepet játszani, lehet merni nyíltan megmutatni magunkat. Ezt eddig nem tettem, nem használtam, ezért a magánéletemben kompenzáltam. Játszottam az elesettet még magam előtt is, azért, hogy ne kelljen teljesítenem a feladatomat. Nem félhetek az élettől, azért mert anyám azt mondta, hogy a világ veszélyes és félelmetes. Igen, vannak veszélyek és fájdalmak de annál nincs rosszabb, mint hogy elmegy mellettem az élet és megkeseredve, öregen, betegen, egyedül halok meg. Amiben nem is a meghalás a legrosszabb, hanem ami előtte van. Az élettelenség. Öntudatlanság. Az az igazi halál.
Inception:
Álmomban meghaltam. De felébredtem. Nem álom volt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Cecil 2013.06.04. 22:03:22
vecseisz 2013.06.04. 22:17:09
Cecil 2013.06.04. 22:23:30