Szilvórium

Ugye van ez a kérdés így a húszas éveim végén, hogy sokak szerint „már aktuális” a szülés. És ezt szóvá is teszik. Ez előtt mindig értetlenül állok. És az a jobbik eset, ha a saját anyám de volt már olyan is, hogy 10 éve nem látott rokon vagy egy idegen jelentette ki, akivel 3-4 mondatot beszéltem összesen. Egyrészt talán még ne akarjon eltemetni senki, szerintem még előttem az élet (már ha nem bánják), ráadásul még van minimum 10-15 olyan „termékeny” évem, amikor ma már nem számít életveszélyesen kockázatos dolognak a szülés. Másrészt, ami a fontosabb: kinek mi köze ehhez? A ciklusomról sem érdeklődik senki (nagyon helyesen), miből gondolja, hogy a „méhem gyümölcséhez” bármi köze van. És ahhoz, hogy mihez kezdek az életemmel. Mert a gyerekvállalás igencsak befolyásolná. És szinte a fejemhez vágják mint kötelező feladatot. Mert egy „normális” ember gyereket akar. Szerintem meg az a nem normális, aki kijelent bármit azzal a felkiáltással, hogy a normális emberek mit és hogyan csinálnak és punktum. (Ezzel csak a saját vélt igazukat akarják alátámasztani, konkrét statisztikai adatokkal valahogy sosem állnak elő.)
Arról nem is beszélve, ha meg merem említeni, hogy egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék majd gyereket a jövőben bármikor. Úgy néznek rám, mintha valami istenkáromlást mondtam volna, és azonnal lecsesznek, hogy ilyet még csak ne is ejtsek ki a számon, ezt nem gondolom komolyan, hát az élet értelme a gyerekszülés! Na, ilyenkor ordítani tudnék. És ezt nem csak nőktől hallom. Értem én, hogy valahol még ösztönlények vagyunk és szaporodni kell, mert csak. Attól függetlenül, hogy az emberiség már most túlszaporodott és a helyzet exponenciálisan romlik, tehát tulajdonképpen az utókorral szemben a legnagyobb felelőtlenség lenne, ha minden nő szülne. Azért én szeretném hinni, hogy eljutottunk már oda az evolúcióban, hogy az ösztönökön túl, gondolati szinten is meg lehessen közelíteni a témát, anélkül, hogy a feldühödött csorda eltaposson mint gyenge láncszemet. (Szaporodás híján úgyis kihalok.)

Az élet értelme az élet. Ennyi. Ilyen rohadt egyszerű. Mindenkinek egy van, a sajátja. Nem a szüleié, nem a gyerekeié, nem a főnökéé. Aki nem élte meg az életét, az sokszor a gyerekcsinálásban keres vigaszt, hogy ne érezze elpazaroltnak, hogy ne érezze magát egy üres, haldokló „porhüvelynek”, aki kifolyatta a kezeiből az egyetlen és legnagyobb értéket. Mert ettől úgy érzi, hogy nem tűnik el nyomtalanul. Nyomot akar hagyni és máshogy képtelen vagy legalábbis ezt hiszi. És ilyenkor jön ugye az is, hogy a gyerekétől várja el, hogy az összes meg nem valósított álmát megvalósítsa, helyette. Ezzel az irreális és értelmetlen elvárással tönkretéve hőn szeretett gyermeke életét vagy ha azt a gyerek -helyette is intelligensen gondolkodva- nem hagyja, akkor a kettejük közti kapcsolatot. És a probléma remekül továbbörökíthető.
Tényleg ez a normális?