Szobámat a plafonig zsúfolom most
Múlt időim végtelen kietlenségével,
Beköltözöm a légszomjas időtorlaszok
Tértől távoli, kitartó jelenlétébe.
Nyirkos penésszel lepi be képeim a falakon
Az a reggeli flakon, hogy ne hányj a naptól,
Folyó bor a Dunaparton, összefolyó esték,
Tömény önsajnálat, gyomrot maró tüskék.
Benned az űrtartalom kitölti a gondolatot,
Nem ér tovább a szándékod, mint a karod…
"Gondold meg és igyál"
Örökké a család sem vár
Felbomlik, mint a buborék
S marad, mi volt, a puszta lét…
Reggel, éhgyomorra könnyeket nyelve
Látod, már hiába vagy egyedül
Eldöntöttem rég belül
És gennyedt elv-akarások is
Mondják, hogy kellene de
Nem tudok rád nézni
Még fotón sem,
Édesapám.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.