Szilvórium

Ha a buszon egy idegen szól, hogy „koszos lett az arcod a jobb oldalon, nem ott, kicsit lejjebb”, akkor megköszönjük és letöröljük. Még meg is melengeti a szívünket, hogy de jó fej, hogy így ismeretlenül is… De ha a lelki koszokról van szó, már a hozzánk legközelebb állóktól sem vesszük jónéven, ha szól. Pedig ki szóljon, ha nem az, aki szeret? Senki, nyilván. :-) Ilyenkor jön a szokásos, nagyon trükkös „aki szeret, elfogad úgy, ahogy vagyok” szlogen. Ez igaz. De ez nem mentesít a fejlődés alól. Ami nem egyenlő a másik erőszakos megváltoztatásával, mert az tényleg nem a szeretetről szól. De azért ugye, hogy hülyeség azt mondani, hogy ha egy hete nem fürödtem és büdös vagyok, mint a disznó, hogy ha szeret az én kis párom, akkor elfogad így és rámugrik izibe! Mert ha nem, akkor nem is szeret igazán! Na, hát lelki dolgokban is vannak büdösségek. Azt nemhogy a környezetednek, hanem magadnak sem kell elfogadnod. Csak hát ugye a lustaság nagy úr. Ilyenkor jön a mindig kéretlen kritika.

A kritikához bizalom kell, annak is, aki kapja de annak is, aki adja. Bíznom kell benne, hogy elmondhatom, mert te bízol bennem, hogy jó szándékkal teszem. Illetve bízni kell egymás intelligenciájában is. Ha ez nincs, akkor vagy nincs értelme elmondani vagy túl rizikós. Az agresszorok, a túl domináns emberek 22-es csapdája, hogy azt hiszik, azért nem mondanak nekik ellent, mert igazuk van és hogy tekintélyük van, miközben csak rájött a környezete, hogy semmi értelme elmondani a kritikát, akármilyen konstruktív és hasznos lenne és nem bíznak abban, hogy ez változni fog, ezért már meg sem próbálják, így erősítve meg az agresszorban a téveszmét és betonozva be a helyzetet, ami mindenkinek rossz.

Szóval: szerintem merjünk kritizálni, mértékkel, konstruktívan és tapintatosan, mert azzal csak nyerhet mindenki.