Szilvórium

"A fontos, bizalmi pozícióban lévő közszolgákat és azok családtagjaikat is folyamatosan megfigyelheti ezentúl a titkosszolgálat. Ha a megfigyelők "találnak" valamit, még nem biztos, hogy az illető repül. Ám aki nem engedi, hogy megfigyeljék, búcsút inthet az állásának. Az új szabályozás elméletileg akár még vissza is szoríthatja a korrupciót, de a zsarolhatóság lehetőségét nem szűri ki."

Fordítom: Akár jó is lehet a rendszernek de cserébe biztosan rossz az embereknek. A hülyének is megéri.

http://index.hu/belfold/2013/05/24/raszabaditjak_a_titkosszolgalatot_a_kozszolgakra/

Értem én az érveket de biztos, hogy így kezelhető és előzhető meg jól a korrupció? Ahogy az állam bánik velünk az olyan, mintha ütném-verném a gyerekeimet, ha valamit rosszul csinálnak, miközben én folyamatosan rossz példát mutatok és korlátozom és nem bízom meg benne és akadályozom a boldogulásban. Mi vagyunk a rossz gyerekek. Akiknek azért felnőtthöz méltó felelőssége és kötelezettsége van. Mert amikor a fizetésünk felét "odaadjuk" az államnak, akkor az úgy helyes és normális. Vagy amikor a becsületes vállalkozó zsebében alig marad pénz, amiből megélhetne és előbb-utóbb inkább eladja az üzletet, hogy ne ússzon el mindene. Apu elkéri tőlünk majdnem az összes zsebpénzünket, amit suli utáni munkával megkerestünk, hogy el tudja szórni. De persze azért mi is kapunk egy nyalókát. A saját pénzünkből. Ajándékba. És bölcs jótanácsot, hogy lám, ha többet dolgoznánk a nyávogás helyett, akkor most több pénzünk lenne. Tényleg?

Egyébként ne gondolja senki, hogy ezt a megfigyelősdi-ellenőrizgetősdit jelenleg nem csinálják... Csak kényelmesebb lenne ezt is nyíltan, mint a mutyizást a trafikokkal. Azt is lenyeltük, ezt is le fogjuk. Lesz pár ember, aki pampog de a többség úgysem áll fel a fotelból a meccs meg a szappanopera elől. Nem lesz itten probléma, elvtársak!

Ugye van ez a kérdés így a húszas éveim végén, hogy sokak szerint „már aktuális” a szülés. És ezt szóvá is teszik. Ez előtt mindig értetlenül állok. És az a jobbik eset, ha a saját anyám de volt már olyan is, hogy 10 éve nem látott rokon vagy egy idegen jelentette ki, akivel 3-4 mondatot beszéltem összesen. Egyrészt talán még ne akarjon eltemetni senki, szerintem még előttem az élet (már ha nem bánják), ráadásul még van minimum 10-15 olyan „termékeny” évem, amikor ma már nem számít életveszélyesen kockázatos dolognak a szülés. Másrészt, ami a fontosabb: kinek mi köze ehhez? A ciklusomról sem érdeklődik senki (nagyon helyesen), miből gondolja, hogy a „méhem gyümölcséhez” bármi köze van. És ahhoz, hogy mihez kezdek az életemmel. Mert a gyerekvállalás igencsak befolyásolná. És szinte a fejemhez vágják mint kötelező feladatot. Mert egy „normális” ember gyereket akar. Szerintem meg az a nem normális, aki kijelent bármit azzal a felkiáltással, hogy a normális emberek mit és hogyan csinálnak és punktum. (Ezzel csak a saját vélt igazukat akarják alátámasztani, konkrét statisztikai adatokkal valahogy sosem állnak elő.)
Arról nem is beszélve, ha meg merem említeni, hogy egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék majd gyereket a jövőben bármikor. Úgy néznek rám, mintha valami istenkáromlást mondtam volna, és azonnal lecsesznek, hogy ilyet még csak ne is ejtsek ki a számon, ezt nem gondolom komolyan, hát az élet értelme a gyerekszülés! Na, ilyenkor ordítani tudnék. És ezt nem csak nőktől hallom. Értem én, hogy valahol még ösztönlények vagyunk és szaporodni kell, mert csak. Attól függetlenül, hogy az emberiség már most túlszaporodott és a helyzet exponenciálisan romlik, tehát tulajdonképpen az utókorral szemben a legnagyobb felelőtlenség lenne, ha minden nő szülne. Azért én szeretném hinni, hogy eljutottunk már oda az evolúcióban, hogy az ösztönökön túl, gondolati szinten is meg lehessen közelíteni a témát, anélkül, hogy a feldühödött csorda eltaposson mint gyenge láncszemet. (Szaporodás híján úgyis kihalok.)

Az élet értelme az élet. Ennyi. Ilyen rohadt egyszerű. Mindenkinek egy van, a sajátja. Nem a szüleié, nem a gyerekeié, nem a főnökéé. Aki nem élte meg az életét, az sokszor a gyerekcsinálásban keres vigaszt, hogy ne érezze elpazaroltnak, hogy ne érezze magát egy üres, haldokló „porhüvelynek”, aki kifolyatta a kezeiből az egyetlen és legnagyobb értéket. Mert ettől úgy érzi, hogy nem tűnik el nyomtalanul. Nyomot akar hagyni és máshogy képtelen vagy legalábbis ezt hiszi. És ilyenkor jön ugye az is, hogy a gyerekétől várja el, hogy az összes meg nem valósított álmát megvalósítsa, helyette. Ezzel az irreális és értelmetlen elvárással tönkretéve hőn szeretett gyermeke életét vagy ha azt a gyerek -helyette is intelligensen gondolkodva- nem hagyja, akkor a kettejük közti kapcsolatot. És a probléma remekül továbbörökíthető.
Tényleg ez a normális?

Ma először érzem azt biztosan, hogy boldog vagyok, hogy nőnek születtem. Eddig úgy voltam vele, hogy azért ha lehetne, inkább lennék férfi. Inkább csak elfogadtam, hogy nő vagyok. Most már nem cserélnék, büszke vagyok rá és szeretem, hogy nő vagyok. Csak eljutottam idáig.
Hát ennyi. :-)

Támogatni valakit valamiben lehet, a semmiben nem.

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy van-e jó és rossz ember.

Először úgy gondoltam, hogy igen. Aztán, hogy ilyen kategóriák nincsenek. Aztán most ott tartok, hogy van is, meg nincs is. :-) Talán ott lehet az igazság, hogy nincs kategorikus jó vagy rossz, mert minden ember képes bárhonnan bárhova fejlődni. A kérdés csak az, hogy hajlandó-e, van-e benne rá szándék. Tehát inkább az őt magát meghatározó hozzáállása jó vagy rossz. Viszont azokat be lehet betonozni egy életre, mert nagyon nehéz változtatni. Folyamatos verítékes munka.

Az újmagyar Vécsei-szótárból :-D ízelítőként egy kis nyelvújítási kísérlet: nem jó vagy rossz ember, hanem -jelen állapota szerint- JÓL ember vagy ROSSZUL ember.

Eddig mindig úgy jártam a kapcsolataimban (nem csak párkapcsolatban de főleg abban), hogy az „érzelmek viharában” mindent odaadtam, megadtam, feladtam. És mi lett a végeredmény? Meguntak! És miért? Mert nem maradt semmi, amit adhattam volna. Miért? Mert mindent egyszerre kizúdítottam, pedig senki nem kérte még a felét sem. Nem maradt belőlem semmi. Mindent hozzáigazítottam, az időmet, az elfoglaltságaimat, a hangulatomat. Mit szeressen rajtam, ha egy körvonalak nélküli, szétfolyó masszává váltam? Egy óriás amőbává, ami hozzá képest alakul napról-napra. Ez még ijesztő is, nem csak unalmas. És természetesen elvártam, hogy a másik ugyanezt megtegye, ráadásul magától! :-)

Szóval: a legnagyobb, legfontosabb tanulsága az eddigi kapcsolataimnak: Amire a másiknak nincs szüksége, ne add oda! Ez az élet minden dolgára alkalmazható alaptétel. Sok játék a gyereknek? Nem kell. Kéretlen tanácsok? Nem kell. Állandóan alkalmazkodni másokhoz? Nem kell. Feleslegesen feláldozni magad? Nem kell. És ez nem önzés. Pont ez nem az. A legszomorúbb dolog a szeretet nevében felfalni a másikat. Úgy szeretlek, majd megeszlek…

Fiatal koromban :-) egyáltalán nem értettem, hogy a restség miért szerepel a 7 főbűn között. (Mondjuk azt azért nem állítanám, hogy egészségre káros mennyiségben gyötrődtem volna a kérdésen. :-D) Az azóta eltelt vagy inkább elpazarolt évek alatt, ahogy telt-múlt az idő, szép lassan rájöttem. Meg az olvasás sem ártott. Összeszedtem néhány idézetet, mert minek írjam le én újra, ha valakik már megtették ezt helyettem. :-D (Szofisztikált poén.)
Az egyik legalattomosabb, halálos vétek a restség. Egy egész életet tönkre tud tenni szinte észrevétlenül. Vigyázzatok!

“Szemben a közhittel, a lusta ember nemcsak az, aki átalussza az időt vagy ölbe tett kézzel üldögél. A restségnek létezik egy sokkalta megtévesztőbb és kifinomultabb formája. Az a fajta sürgés-forgás, lázas tevés-vevés, ami a valódi cselekvés megkerülése. Némi “filozófiával” azt mondhatnám, hogy ezer tetszetős tévedés se pótol egyetlen igaz gondolatot se súlyban, se erényben.
A pontos, igaz cselekvés az, amelyik számba veszi és mérlegeli a “pálya” minden nehézségét, és a “véletlenek” esetleges szélfúvását éppúgy, mint a föladat “bemérhető” részét, persze nehéz, s nemegyszer kevésbé látványos a vaksi “szorgoskodásnál”. A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadtságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek. Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába.”
(Pilinszky János: Egy lírikus naplójából)

“Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe. Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban. Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.”
(Márai Sándor: Füves könyv - A lustaságról)

„Tudjuk, hogy a restség sok esetben nagyon is fárasztó, s ami még különösebb, hogy a lusta ember nemegyszer gyötrelmes álfeladatokba menekül. Mi hát a restség mélyebb oka és kiváltója?
Azt hiszem, valamiféle egzisztenciális félelem. Félelem attól, hogy rá kell ébrednem az igazságra és a valóságra. Arra, hogy erőm véges. Arra, hogy ügyetlen és sok mindenre alkalmatlan vagyok. Félelem attól, hogy a valóságos feladatok megfosztanak az üres ábrándozástól, kemény menetrendet szabva elém; attól, hogy a kiszámíthatót föl kell cserélnem a kiszámíthatatlanra. A képzelgést és a látszatot a valóságra. Önmagam jelenlétét és létezését a világ és a többi ember létezésére. A lusta ember nem annyira a formális erőfeszítéstől fél, mint az erőfeszítés tartalmától. Azt merném mondani, hogy üres erőfeszítésre mindig kész, de mindig fél a világ, saját maga és mások, egyszóval a lét jelentésének a megismerésétől, s főként tudomásulvételétől.

A lusta ember egyszerűen nem hajlandó fölnőni, egyszerűen fél mindenfajta igazságtól. A remete, aki az igazságot kutatja, egy „oszlopszent” – sose lehet lusta. A restség nem azonos külső képével. A restség lényegében metafizikai rettegés, az igazság szívós és szakadatlan megkerülése, kitérés mindenfajta szembesülés elől. Legjobb ellenszere az igazságra való törekvés. Enélkül ugyanis minden tevékenység továbbra is csak lustaság marad: a restség képmutató, kétszeresen hazug álruhája.

A bennünk lakó és mélyen fekvő restségnek semmi se kedvesebb a teljesítmény látványánál. Előszeretettel hivatkozik a végzett munka mennyiségére: kilókban, órákban, méterekben tetszeleg. A valódi munkás vele szemben néma, akár a minőség és az igazság.

„Munkakerülő” – a kifejezés találóan csípi el a mozdulatot, de megtévesztően tolmácsolja tartalmát. A restség esetében bölcsebb lenne igazság- és valóságkerülőről, az igazság és a valóság megkerüléséről beszélnünk. A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül ez biztosíthatja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer fölismertünk. Minden egyéb tevékenység lényege szerint restség, aktív vagy passzív elodázása annak, aminek elvégzésére megszülettünk.”  (Pilinszky János: Szög és olaj)

Érdekes kérdés, hogy milyen hosszútávú hatással vannak a páciensek bajai a pszichológusra-pszichiáterre. Én úgy vettem észre, hogy vannak pszichiáterek, akik nem tudják magukat "megtartani". Hogy sokan vagy kevesen, arról fogalmam sincs, olyan sokkal azért nem találkoztam személyesen :-D, és az is lehet, hogy csak én fogtam ki a furcsákat. Némelyik rendesen kattant. Találkoztam olyannal, akinél azt éreztem, hogy inkább nem terhelném a problémáimmal, mert már így is készen van, furán hadart, érthetetlenül beszélt és amikor mosolyogni próbált, hát nem volt túl megnyugtató. Más meg csak szimplán érdektelen és közönyös volt. Megint másik, aki életében először látott, ok nélkül provokált és lecseszett, hogy a csoportos foglalkozásnál (tehát mindenki leült körbe, ahol helyet talált) miért oda ülök, ingerülten utasított, hogy ne arra a székre üljek, mert az az ő helye, holott sem ráírva nem volt, sem gondolatolvasó nem vagyok és először jártam ott, mikor ezt mondtam és hogy lehetne ezt normális hangnemben is közölnie, neadjisten kérnie, elkezdett veszekedni, úgyhogy inkább ráhagytam.

Valószínűleg csak azok igazán alkalmasak erre a pályára, akik munka után -vagy személyiségükből adódóan vagy egy jó technikával- teljesen ki tudnak kapcsolni. Pont ezért nem mentem erre a pályára, pedig érdekelt. Mert tudtam, hogy lehet, hogy bekattannék. De ehhez viszonylag fejlett önismeret kell, ezt egy frissen érettségizett, 18 éves ember sok esetben nem tudja jól eldönteni. Mert más az, hogy valamit szeretnék, és más, hogy nekem való. (Lásd Zámbó Krisztián és társai. :-D)
És ehhez kapcsolódik ugye a páciensek gyógyszerezése is mint „problémamegoldás”. Na az még egy súlyos ügy... Inkább nem is megyek bele, csak zárójelben mondom.

Én kötelezővé tenném, hogy minden pszichológus és pszichiáter rendszeresen járjon el egy pszichológushoz TB-alapon vagy időnként vizsgálják felül az alkalmasságukat, ugyanúgy, ahogy a jogsi is lejár és egészségügyi alkalmassági felülvizsgálat kell. Lelkileg ugyanúgy lehet veszélyeztetni, mint testileg.